Erzsi-Zsu blogja

A sötét felhő felhabzik,
a fejem fölött vonaglik,
izzik amarra pirosat,
forr a vére, nyit rajzokat.
 
Csodás képét festi elénk,
reggeli fényét sejtenénk,
minden fa szélnek bólogat,
megnyitja a könnycsapokat.
 
A szél mutatja erejét,
így hozta az üzenetét,
hideg tél esőt patakzik,
s hiába, mégsem havazik.

Úgy lankad a nyárnak a sugara,
 hogy már nincs is erő a hevében;
 erre-arra dülöng zivatara…
bízik az Ősz festő-erejében.

Piciny mag, majd a földben kitelel,
 hangtalan várja itt meg a Tavaszt,
 a rőt színű imaszék ráterel
 minden évszakot… s múlásra fakaszt.

Nem jó szerelmest játszani,
a más lelkének ártani...
Szívemet a lidérc gyötri,
a vérem tüzébe pödri.
 
Kifakult bizalom bennem,
hitemben is vezéreljen.
A játék egy durva érzés,
kérdésben nincs egyetértés,
de hol a bocsánatkérés?
 
Sebzett törékeny életem,
keserű óhaját nyelem,
játszom, hogy lobogjon a láng,
olyan gyér mint a szalmaláng.
 
Mégis lélekkel szárnyalok,
pedig a szív mindig sajog.
Gondolatot dédelgetve,
az eszemet el nem vesztve,
szerelmet nem hitegetve.

Lám még az utolsó
tangót járja a tél,
zöld ruhát álmodó,
kikelet újraél.
 
A Földnek rejteke,
kincseit ölelnéd,
kis magot sürgetve,
csírája már felkél.
 
Szellővel suttogja,
friss virág szépségét,
Nap a Télt kuncogja,
Tavasz ébredését.

Névnapodra küldöm
köszöntőmet, noha...
szíved is örüljön,
lám ünnepi csoda,
 
érintse meg lelked,
jöjjön el Te hozzád,
Isten lehelete,
tartsad, hát az orcád...
 
sok puszit adhassak,
szócsokrom nyújtom át,
szerető angyalnak,
boldogság bársonyát.