Erubina blogja

Jártam mindenhol lassan

Néma papír a közöny után
Legalább mondd el azt, hogy mi a hibám
Nekem a csend így még sohase fájt
Ha közös a múltunk, miért lapozol át
Lapozol át, miért lapozol át?

Lángoló ragaszkodás a szépségéhez, szünni nem akaró vágy az érintéséért.

Mégis eltörik, ha nincs mögötte tartalom, és megfakul, ha nem viszonzott a törődés.

Ha nem ragyog át a személyiség a testi érzelmek felett,

ha nincs önfeláldozás az együttért, ha irreális az elvárás, ha képzelt az érzés, halála felszabadulás.

A valódi szerelem, két egymáshoz vonzódó szív felülemelkedése a múlton, a közös, tartós jövő felé, 

tiszteletben, szeretetben, egymás jobbra ösztönzésében.

Már felnőtt volt,  és vissza emlékezett. 

A pszihológus bíztatta rá, hogy akarjon emlékezni úgy, hogy egyre régebbi időszakokra megy vissza, kihagyva a legutóbbi hónapot.

Balesete volt, a trauma okozta  jótékony feledés napjai után, muszáj volt visszatérnie a jelenbe.

Engedelmesen törte a fejét. Emlékezett sok mindenre, de egyre kevésbé szívesen.

Az üres, munkában töltött évek eseményei előttre nagyon nehéz volt.

Főleg arra, hogy mennyit szenvedett gyerekként.

Persze haza kellett miatta utaznia. 

Haza? Szerencsére ott már nem volt semmi, és senki. A házat  lebontották, magas fűvel benőtt domb lett az egész. 

Az elszenvedett dolgok, verések, emléke elvette az erejét. Lerogyott az út szélére szemben a házzal, mikor újra hallotta az anyja halálsikolyát, a szirénák hangját, a lövések  dörrenését....

Erre miért kellett visszaemlékezzen?

Nagybátyjáékhoz  kerülve jobb lett. Tanult, játszott, hallgatott.Mire levizsgázott már  nem emlékezett, mindent lezárt.

Azt hitte ennyire emlékezni elég, de a beindított folyamat nem állt meg, időnként felbukkant egy újabb szakasz, egész a babakoráig, majd  érdekes módon, előbbre.

Már menekülni próbált, hisz órákat töltött otthon sírva egy egy alkalommal. A testén lévő sebhelyekre se volt képes nézni, pedig a feledés idején megbékélt velük.

A pszihológus kikapcsolódást javasolt. 

A tanév végét várta hát, hogy elutazzon.

 A diákjai  lepték meg búcsúzóul a Forma 1 jeggyel, mert szerették, és tudták mit szeret.

A verseny izgalma eleinte tényleg jól hatott.

 Aztán már nem is ott volt a székében ülve, hanem száguldani készült, egy izgalmas útra. Mellette vidám  bizakodó arcok. Menjünk fiúk! Minden oké lessz!

Hol voltam ? Ez mikor volt? Nem ismerős senki, csak a hang, ami azt mondja, 

-  Amit vállaltatok, tegyétek! Így kaptok új esélyt.

Vajon túl van  már a Feladaton?

Egyálltalán miért vállalta?

Ha ezt születése előtt vállalta, mi volt ő azelőtt?

Bárhogy gondolkodott is, az emlék régebbi volt az ő 35 événél. 

Ahogy visszazökkent a jelenbe, rájött, hogy csak másodpercek teltek el. 

Melette valaki rágyújtott, mögötte valaki énekelt... Igen, még most kezdte a harmadik strófát....

Aztán pár nap múlva észrevette, hogy az utcán, valaki követi. 

Egyszerű pólóban, farmerben, alig tűnt ki a tömegből, de folyton ott volt már . Akarta, hogy ő észrevegye, ez végül is egyértelmű lett. Hát elindult felé, mire az leült egy üres padra, hogy bevárja. 

Kissé meszze volt még, mikor észrevette, hogy a férfi körül lágyan kavarog a szél. Sehol nem fújt, csak ott, körülötte.

Egy hölgy haladt el közöttük, a kutyája ráugatott, s a gazdája leszidta.

- Ugyan Roky, mit ugatsz egy üres padon?

Megtorpant. A férfi szemtelenül mosolygott, kihívón intett. 

- Mi van? Betojtál?

Mellé ült. A szellő most körülöttük forgott, apró enyhén csillanó porszemek tették láthatóvá. A környezet hangjai elhalkultak, a férfi szájmozgás nélkül beszélt.

- Zoriss vagyok. Nem kellene ellenünk lenned, ugye tudod? Közénk tartoztál.

- Most látlak először.

- Ja, még nem emlékszel?  Akkor hagyjuk. - és  egyszerűen eltűnt.

Még mindíg nem volt tiszta a kép. Sőt egészen zavaros lett mostmár.

Templomba ment tanácsot kérni. Az egyik helyen temetés volt, a halottért imádkoztak, de látott megint  valakit közülük az örvénylő fényben,  aki mosolyogva ment onnan tovább, mert a képmutató imák szokás szerint  hatástalanok voltak.

Aztán oda keveredett egy másik templomhoz, ahol a reinkarnációról tanított épp valaki. Már kezdte volna elfogadni, mikor észrevette, hogy a guru mögött áll az egyikük, és fogcsikorgatva néz egy kamaszlányra, aki szemmel láthatóan ellenáll az egész szertartásnak, miközben a családja hiszékenységtől áthatottan figyel.

Valamiért biztos volt benne, hogy nem kap jó  tanácsot ott, ahol ők irányítanak, ezért inkább haza ment.

Élte az életét, tette a dolgát. Fizikát tanított.

Nem jött több emlék, nem jöttek a lények sem. Nem is akart gondolni rá.

Úgy érezte az az üresség most  boldogá teszi. De tudta, hogy nem marad sokáig így.

A véletlen hozta őket össze. Egy étteremben találkoztak Sarah kifele tartott, ő befele, a tekintetük összeakadt,  a forgóajtón át nézték egymást másodpercekig.

Muszály volt odamennie hozzá, mert tudta, nem találnák meg később egymást. Beszélgetni kezdtek előbb kinn, majd benn. Meghívta egy kávéra, és aztán ujra, meg újra találkoztak.

Sarah beteg volt. Elmondott mindent, de ő nem hagyta el, elvette. Volt egy pár csodás hónapjuk.

Aztán egy nap észrevette Zorisst. Követni kezdete, hogy többet megtudjon róluk.

Szörnyű volt. Főleg az a mosoly az arcán.

Szenvedéseket látott, olyanokat is, amiken ő ment keresztül. 

Halálravált gyerekeket, akikre nem figyelt a családjuk, mert épp leborultak előtte, másnak gondolva mint ami. Még csak nem is látták, csak érezték, hogy ott van.

Részegeket, narkósokat tartott a  hatalmában, és elmebetegeket.

- Ezekhez tartoztam?- borzadt el. - Én is élveztem? Miért voltam képes abbahagyni, mi változott?

Zoriss  végig tudta, hogy követi. Látva, hogy már nagyon fáradt, megpróbálta a befolyása alá vonni.

- Emlékszel a gyönyör ízére? Ö elvette tőled. Már nem vagy szabad. Mi mindent tehetünk. Vissza jöhetsz.

Látta, hogy amit tesznek az látszólag korlátlan. Hogy bár kínozzák a nekik nem fejethajtókat, nincs rajtuk hatalmuk. Hogy a birodalom amit akarnak csak akaratgyengék és tudatlanok , betegek, és becsapottak tömegén alapul.

Hogy valami nagyobb dologhoz gyűjtenek erőt, bárkitől, és bárhogyan elvéve azt.

Vágyott hatalomra, de kizárólag azért, hogy harcolhasson ellenük, bármik is ők. 

Zoriss, haragossá vált az ellenállása miatt, és  eltűnt, amitől ő megkönyebbülést érzett. 

Most vette észre, hogy egy távoli helyen jár, és két napja nem evett, nem ivott, és nem ment haza.

Akart még emlékezni, de mostmár félt. Félt látni a bűneit, és nem akarta érezni amit akkor érzett.

Menekülni próbált a visszatérő emlékeitől, de nem tudott.Hol egy tárgy, hol egy illat indította be a visszaemlékezés szakaszait.

Ezért beletörődve telteka napjai, tette amit tudott. Tanított, szerette, óvta a családját. Sarah fia is megszületett.

Nem volt elégedett.

Gyötörte az emberiség állapota, s hogy a szeretteinek ilyen veszélyes helyen kell élniük.

Egy ideje tenni akarás feszült benne, bár, biztos volt abban, hogy nem képes változtatni a világon.

Vissza menjen közéjük látszatra, hogy hatalma legyen? Vajon képes lenne azután a lépés után  jót tenni, vagy van más út?

Az emlékei egy részén még homály ült, a napjai pedig úgy teltek, hogy mindíg félt a holnaptól, a növekvő bűntudattól.

Ketten jöttek. Az egy nehéz éjszaka volt. 

A kicsi lázas volt, kinn viharos, havas szél fújt. 

Kialvatlanul ringatta karjában a kicsit. Második napja küszködtek. 

Reggel várta a munkahely. 

Sarah aki szintén rég nem tudta már kipihenni magát , majdnem forrón adta a kicsinek a teát, és kínjában zokogva támolygott a lakásukban. Félt ő is a másnaptól, a következő hibától.

Annyi idő után ketten jöttek. Zoriss, és valaki, akinek az arcán hatalmas hidegvérű fennsőbbségtudat ült. Iszonytató volt a felismerés, hogy Zoriss kegyetlensége még semmi a másikéhoz képest.

Egyszerűen megjelentek a  gyerekszoba sarkában, és egy ideig csak hallgattak.

- Ma veszítesz. - szólt végül a másik. A hangja nyikorgó koporsóra emlékeztette.

Válaszolt volna egy durvát, de a  kicsi krupposan felköhögött, és ez mindennél fontosabb volt most.

 Megitatta, nézte a lázát, az órát, hogy adhat e be újabb lázcsillapítót. 

Sarah nem feküdt le, inkább bevett valamit abban a reményben, hogy ébren tud maradni,  de helyette mikor a szobába lépett szótlan összerogyott.

- Mit tegyek?- kiáltott fel kínjában az ég felé.

- Hagyd őket elmenni -  jött a sarokból a válasz. - a család csak gyengévé tesz.

- Ember vagyok, és szeretem őket.  - válaszolta akaratlanul. Hirtelen beléhasított a felismerés, hogy ő valaha más volt. Hatalmas hadvezérként látta magát, szárnyas lovasok között, egy kemény csata végén, de a kép hamar elillant.

- Mi itt leszünk. Tíz év múlva is. - mondta Zoriss. - Ahogy velünk voltál, velünk is leszel.

Úgy tett, mintha nem is hallotta volna. 

Karjában a gyerekkel, lába előtt összeesett szerelmével kétségbeesetten törte a fejét, mit is kell most tennie értük.

Letette a kicsit, kiment a szobából. 

Sarah  keze megrebbent, pillanatra majdnem magáhoztért, mintha kérte volna, hogy maradjon, vagy mondana valami fontosat, majd nem mozdult  megint.

 A kicsi köhögött, és rekedtten sírt, ő mégis kiment.

Kiállt a szélbe. 

Miközben teltek a másodpercek,  a két, mások számára láthatatlan alak felállt. 

Hosszúnak tűnt nagyon  az a húsz másodperc míg összszedte magát. 

Mentőt hívott.

A gyereket ismét karjába vette addig, vállára fektette ha köhögött, picit ablakot is nyitott, hogy jobban kapjon levegőt. 

Az alakok valamiért eltűntek.

Sarah fejére félkézzel borogatást rakott, aztán pár pecig megengedte magának, hogy sírjon.

Csöndben zokogott a fiát ölelve, és a feleségét nézve.

Kinyitotta az ajtót, hogy a mentősök bejöhessenek majd.

A kórházban a nővérek suttogására ébredt. Egy széken aludt, a kezében volt a fia keze, aki hajnal óta nem köhögött, és békésen pihent, infuzióval a másik kezén.

-  Látszik mennyire szereti.... igazi apa. 

- Nem tudom.... azt hallottam a neje öngyilkos lett...

Ettől hirtelen megmozdult, magáhoztért. A nővérek villámgyorsan kisurrantak.

Támolyogva járta körbe többször a szobát.

- Vesztettem? ...Vesztettem... Miért? 

Összerogyott, térdepelve imádkozott.

- Istenem mért nem segíthettem? Mért nem adtál hatalmat nekem? Mért nem tudtam mit kell tennem?

- Ezt jelenti ma Embernek lenni. Meg kellett tapasztalnod.- hallotta a választ, és egy  férfit  látott maga előtt mikor felnézett. Nem Zorissékhoz tartozott. Szelíd tekintete volt. Az alakja mint egy hologram, finoman vibrált.Tudta, hogy egy hírnök az. Szelíd hangja enyhülést hozott háborgó lelkének.

- És most, hogy elbuktam, mi lesz?-

- Nem buktál el. Most mit szeretnél?

- Csak azt, hogy ők biztonságban legyenek...mindíg.

- És a többiek?

- A többiek.... -  motyogta , mert újra  elfogta a kimerültség.  - Több millárdan vannak.... lehetne, hogy ők is?

- Mindenkiről gondoskodva lesz.

Az alak eltűnt, s mintha magával vitt volna minden szenvedést, eltűnt vele a  fáradtság, a rettegés.

Az orvos lépett be. Nem lepődött meg, azon, hogy ott találta őt  térdepelve, az eget nézve az ablakon keresztül. Sokat látott már ilyet.

 Várt kicsit, majd halkan köhintett. 

- Át szóltak a megyeiből, hogy a felesége jobban van.

Persze azt gondolta álmodik, de ennek ellentmondott az a hatalmas erő, amit most a testében érzett

Megfordult, lassan felállt.

A fiatal orvos  megsimogatta a kicsi mellkasát, szeme rutinosan végig száguldott az infúzió minden részén, ellenőrizve azt.

- Bőven időben hívott minket. Nem volt akkora a baj. Egyik esetben sem. 

Csodálkozva nézett a szemébe. Az a sok rettegés, amit az elmúlt órákban átélt... képzelte?

- Menjen haza, aludja ki magát. Elég ha estefele jön vissza.

- Köszönöm. 

- A Szeretetnek köszönje, ami az ön szívében van, meg a Jó Istennek. A feleségét elég alaposan félrekezelték eddig, attól volt mindíg rosszul.  Szerencsére  Dr Asano  volt  ma az ügyeletes, és ő észrevette amit kellett. Majd tájékoztatja holnap a tennivalókról. Az egészsége helyre fog állni.

Erre nem tudott mit mondani, de nem is kellett, az orvos egy kedves kézfogással búcsúzva ment a következő betegéhez.

Meglepte, hogy bőven van ideje beérni az iskolába, ezért gyalog ment.

 Út közben újból imádkozott.

- És most hogyan tovább?

Nem az előbb megjelent angyal hangját hallotta.

- Még van mire emlékezned.

- Akkor add vissza az emlékeimet kérlek, hogy tudjam mit vállaltam.

- Most még nem lehet.

- Miért?

- A feldolgozásához egy napra lesz szükséged, egyedül. Utazz el a hétvégére!

Még két napja volt addig. 

Munka után a kórházakba rohant. 

Sarah sápadt volt, és gyenge, de tudtak beszélni, és a kicsi állapota felől megnyugtathatta. 

Forró csókkal búcsúzott tőle.

A kicsi is ébren volt, az egyik nővér épp etette, de azonal a kezébe nyomta amint belépett.

- De jó, hogy jött apuka, sok dolgom van még.

Nem haragudott. Inkább örült, és a megszokott módon vette karjába a kis cumisüvegest. Edward pedig boldogan simult hozzá, mint mindíg. 

- Ma itt maradok veled, ne félj!

Pénteken már mind együtt voltak otthon. Saraht meglepte, hogy el kell utaznia, de nem kérdezgette, csak aggódott, mert szerette volna látni, hogy ő is kipiheni magát. 

Abban biztos volt, hogy mostmár el tudja látni magát és Edwardot. Túl voltak a nehezén.

Nem ment messze, hisz nem arra volt szükség. 

Kivett egy szobát egy közeli városban, azt mondta pihenne, és estig ne zavarják. A recepciós srácot nem érdekelte.

Csak a kabátját vette le, és máris térdre rogyott az előszobában.

- Uram! Szeretném újra megköszönni, hogy segítettél, és segítesz. Kész vagyok az emlékezésre, de félek, hogy mit fogok utánna tenni. Nem akarok az ellenségeid közé tartozni többé.

- Meghallgattalak, és helyesellek. Erőt adok a szívedbe, ami elég ahoz, hogy le tudd küzdeni a felerősödő vágyaid. Eltökéltnek kell lenned, hogy győzz, nem fordulhatsz vissza. 

- Értem, és elfogadom, ha...

- Nem szabhatsz feltételt.

Ez szíven ütötte, hisz a családjáért akart szót emelni. Isten azonban átlátott rajta, s bár hagyta egy ideig gyötrődni, segített.

- Amit tenni fogsz, az a legfontosabb, amit azokért tehetsz, akiket szeretsz.  Hatalmat adok, amit küldetésed végén az életeddel együtt veszek vissza, ahogy kérted tőlem.

Ez valóban megnyugtatta. Nagyot sóhajtva leborult a földre, hogy kifejezze mennyire szeretne a teremtőnek engedelmeskedni.

- Itt vagyok Uram, legyen ahogyan te mindíg is akartad velem kapcsolatban.

Arra a pillanatra került vissza, amikor a szárnyas  serege vezéreként a csata végén a csillagok közé nézve megpillantotta Uralkodóját, aki óriási serege élén épp akkor érkezett. 

Óriási fényvillanás volt, ahogyan kiléptek a csillagközi térből. 

Az Igazság Kardja döbbentten nézte a kipusztított tájat.  

Ő  dicséretet várva hajolt meg  előtte,  a seregével együtt. 

- Mit tettél? Mit tettetek?

- Elárultak téged uram, és mi végeztünk velük.

- Lemészároltatok egy egész bolygót anélkül, hogy meggyőződtetek volna a bűnösségükről. Most én sem hallgatlak meg titeket. Vigyétek őket a szemem elől, és vágjátok le a szárnyaikat!

A megaláztatás haragot szült. Nem csak ő érzett így, aki a jobb keze volt az Igazság Kardjának, hanem az egész sereg is. Nem mehettek többé haza, nem voltak többé katonák, nem állhattak szóba többé a barátaikkal, akik nem vettek részt ebben a harcban. Igen, jónéhányan nem fogtak aznap fegyvert.

Az ő legjobb barátja is távolról nézte , mikor megfosztották a rangjától, és a képességeitől. Nem volt többé a neve Tettekreváltó. Elvették az égi lovakat is, és át kellett lépniük a portálon, a Sötét Térbe, ahol az várta őket, aki ellen harcolniuk kellett volna. 

Hiába tudta már, hogy árulás történt, Hogy hamis hírekkel vették rá őket a mészárlásra. Amit tettek, az valóban szörnyű volt, épp úgy mint a Lázadó tettei.

Soha se gondolta volna, hogy egyszer a Lázadó seregében találja magát. Letaglózta a tudat, hogy a katonái vele együtt lettek kitaszítottak az ő döntése miatt.

Ott áltak hát, a Sötét Tér  peremén, ahol a csillagközi tér  hideg volt, és fekete, nem úgy mint az Univerzum többi, jóval hatalmasabb része, ahol a fény a Mindenható iránti  szeretetből árad.

A Lázadó hadvezérei már várták őket. 

- Lehet csatlakozni, vagy mehettek fogságba. A többség a fogságot választotta, ő is.

Vérzett a szíve a társai miatt, de még beszélni sem tudott velük , mert Lázadó  külön helyre záratta be, és valahogyan elvette tőle a hangját.  Az ablakából  mindíg láthatta a katonáit, mikor feladva a fogságot átáltak, és elhagyhatták a börtönt.

Ő hosszú ideig bírta, talán a legtovább. 

Időnként a volt társai megálltak a cellája közelében, és integetve hívták, majd elmentek. Ő maradt. De a hosszú csend  megtörte végül. 

Erőtlenné vált lelkileg, maga sem értette miért.  Egy nap arra ébredt, hogy nem akar tovább egyedül maradni.

Mikor integettek neki, bólintott, hogy kimegy.

Nem kérdezett tőle senki semmit, csak elvitték egy helyre, egy temetésre, és ahogy sírtak az emberek, az  valami különös gyönyört, és erőt öntött belé. Állt hát ott, és körötte lágyan kavarogni kezdett a szél.

 Ekkor értette meg a Lázadó seregét, hogy miért is olyan kegyetlenek.

Mint a drog, olyan volt számukra a sírás, de különösen az adta a nagyobb erőt, ha valaki Tammuzt siratta, vagy a  kínzástól ordított. 

Ha fogyott az erejük, valakit rá vettek, hogy bántson másokat. Bárhol jártak a Földön, csak arra tudtak gondolni, hogyan okozhatnának szenvedést.

Ő nem akarta ezt, de végül beletörődött, és megállt energiáért a baleseteknél, vagy elment temetésre, siratásokra. Idővel, kezdett eltompulni az igazságérzete is.

Eleinte szánta az Embereket, de mikor látta, hogy milyen sokan bántják szívesen egymást, bement este a kocsmákba, és ahogy a többiektől látta, közéjük fújt, és máris félreértették, félre hallották egymást, aztán jött a bunyó, és fogadhatott a többiekkel, hogy ki marad majd talpon. Igaz, látva a részegen acsarkodókat, ő sohasem nevetett.

Sokáig el volt így, és el is lett volna, ha a Lázadó nem hívja meg egy kimondottan a számára készült áldozat élvezésére. Elmondta, hogy az egész emberiséget rá fogja venni ilyen tettekre, s a kapott erővel vissza tudnak majd térni a Mennybe, átvenni a hatalmat.

Egy hatéves kisfiút áldoztak a tiszteletére, és a kapott energiának még különlegeseb hatása volt mint a többinek, íze volt, és repülni tudtak tőle. 

Olyan régen élvezhette a repülést, hogy elfeledkezve mindenről a templom mennyezetéig emelkedett. Elborzadva repült ki az egyik szines üvegablakon, ami számukra átjáróként működött.

A tenger felett tért magához. Nem tudta hogyan csinálta, de vihart támasztott, és a testébe került energiát vllámokként szórta szét, egy közeli sziget parti szikláiba. Nem volt akkor még képes sírni, az az Emberek képessége, de akkor kiváltságnak érezte volna, ha sikerül. Több napig tombolt ott.

 Fogalma sem volt róla mennyi energiát halmozott fel már önmagában. Repülni is sokáig tudott, pedig legalább tizenöten osztoztak a gyermek szenvedésén, és mikor eljött onnan, még nem volt vége.

Naplemente volt amikorra minden ereje elfogyott. A part azon szakasza teljesen a tengerbe omlott, a hegy egy részével együtt, mostmár szakadékban végződött a világítótoronyhoz vezető autóút, és sürü sötétség uralta a környéket. 

Nem tudott beszélni, nem tudott ordítani, pedig kikívánkozott belőle, és az önmaga iránti gyűlölet is elfogta, mert soha nem akart ilyen dolgokat. Tehetetlenül feküdt a vízre. A hullámok fenntartották, sodorták beljebb, az óceán felé.

Valahogy gondolatban felszakadt a lelkéből egy sóhaj a Teremtő felé.

- Bárcsak oda adhatnám az életemet cserébe az áldozataimért, és megszűnhetnék létezni!!!

A Teremtő válasza azonnal jött.

- Tedd amit kérek, és majd beszélhetünk róla.

Hatalmas öröm volt hallani újra az Ő hangját. Szinte önkívületben próbálta hang nélkül kiáltani, hogy: - Bármit Uram! Csak tudjam megörvendeztetni az arcodat! - és sikerült, mert most feloldódott a némaság zárja, hogy a Mindenhatónak új esküt tegyen.

- Vállalom. -mondta, mikor megértette a feladatot. - Vállalom, hogy emberként megszületek. Hogy szenvedek végig, míg a földön élek. Vállalom, hogy ellenállok Lázadó trükkjeinek, és végig hűséges leszek, évtizedeken át. Vállalom, hogy amikor újra elmondom emberként ezt az esküt, a tőled kapott hatalommal elfogom azokat a démonokat, amellyek repüléshez szereztek erőt, és a föld alá kényszerítem őket, az általad kijelölt kráterek mélyére, hogy ott várják meg a fiadat, az Igazság Kardját, hogy elhozza méltó büntetésüket. És vállalom, hogy azon a napon én magam is megsemmisülök majd a te irántam érzett kegyelmedből. Ámen.

Gondolta, hogy nehéz lessz. Tudta, hogy nagyon. 

Mikor haza ment, nem tudott búcsúzni, a családja számára már láthatatlan volt.

Pocsékul indul minden nap
A pulzusom még ingatag
Megyek, mint koporsóvivő
Persze mindez múlt idő
Mostanra stabil vérnyomás
Reggel kávé, fogmosás
Pezsgőket is bonthatok
Könnyebben jönnek a mondatok