Őrni blogja

Ernest•  2014. november 27. 23:56

Hardy : Mindketten várnak

Hardy : Mindketten várnak


Egy csillag rám lenéz
s szól: "Én itt és Te ott,
mindkettő más s egész:
mondd, mi a szándékod,
a szándékod?"
 
Szólok: "csak várni, mint
múl az Idő velem."
"Én is - a csillag int -,
Én is ezt mívelem,
ezt mívelem."
 
Kosztolányi Dezső fordítása

Ernest•  2014. november 3. 23:57

Hardy : A séta

Hardy : A séta



Nem jöttél már velem
a fához fenn a hegyen
kertes utakon,
ahogy egykoron;
hol ez, hol az fáj -
inkább maradtál,
s én nem bántam, mentem egyedül,
nem gondolva rá, ki otthon ül.

Ma újra arra jártam,
csakúgy, mint hajdanában;
szétnéztem ott
a megszokott
helyen, amint rég:
s mi a különbség?
Az alapvető érzés, ahogy
hazatérve a szoba fogadott.

Ferencz Győző fordítása

Ernest•  2014. július 17. 03:36

Byron : A Nőhöz

Byron : A Nőhöz



Nő! Mondhatná a tapasztalat,
ki meglát, szeret egy perc alatt;
ám szólhat így az intelem:
mit megigérsz, érvénytelen;
mégis, látván megannyi bájad,
mindent felejtek, csak imádlak.
Ó, emlékezet! Légy százszor áldva,
míg fűt a remény, s miénk a drága;
de megátkoz minden szerelmes,
ha nincs remény, s a vágy hideg lesz.
Nő! Mily szép és édes, de hogy csal,
s a kamasz hisz néki azonnal!
Hogy ver a szívünk, ha szemét
megpillantjuk, mely tiszta kék,
vagy feketén ég, vagy szelíd, lágy
fényt rebennek a barna pillák!
Hisszük tüstént a vallomást,
istenkedést, fogadkozást!
Bízunk, hű lesz örökre ő,
s lám, egy nap változik a nő.
És fennmarad az intelem:
"Nő, esküd - írás fövenyen."

Garai Gábor fordítása

Ernest•  2014. július 3. 04:22

Coleridge : Szerelem

Coleridge : Szerelem


Minden gondolat, vágy s gyönyör
s ami e porhüvelyben ég,
szolgaként mind csak szítja a
Szerelem szent tüzét.

Merengve, sokszor s boldogan,
átéltem az édes időt,
az órát a hegyoldalon
a torony-rom előtt.

Lopózva a színen a Hold
halkult az est fényeiben:
s ott volt Genovévám is! Ott!
Én üdvöm, én szívem!

A bajnokhoz, a vén Lovag
kőszobrához támaszkodott:
ott állt, s rám figyelt, míg a fény
tűnt s maradozott.

Még alig tudta, mi a bú
- Genovévám, szívem! - alig.
Legjobb öröme, ha dalom
kiváltja könnyeit.

Én szelíd s bánatos zenét
pengettem, balladát daloltam -
és regét, mely jó hátteret
kapott a zord romokban.

Futó pír lepte, míg figyelt,
szemét lesütve, kecsesen:
mert jól tudta, hogy szüntelen
arcán csügg a szemem.

Elmondtam: mennyi kínja volt,
s óh, a mély és halk hang, melyet
más szerelme csalt ki, saját
szívem tolmácsa lett.

Futó pír lepte, míg figyelt,
szemét lesütve, kecsesen,
s megbocsátva, hogy túlmohón
csüggött arcán szemem!

De, elmondván a megvetést,
melytől a bátor s szép Lovag
megőrült, úgyhogy nyugovást
nem lelt se éj, se nap:

s hogy néha, barlangból, vagy az
erdőből, melyre árny borul,
vagy zöld s napos tisztáson át
jött és váratlanul

arcába nézett, néha, egy
szép angyal, tündöklő alak,
s hogy azt ördögnek látta a
szerencsétlen Lovag:

s hogy, alig tudva, mit csinál,
halálnál rosszabbtól, galád
merénylettől mentette meg
e föld úrasszonyát:

s hogy térdét fogva sírt a nő
s hiába hogy becézte - és
akarta: múljék róla az
észbontó megvetés:

s barlangban hogy ápolta: és
hogy múlt végül az őrület,
mikor már haldokolt a hős
a rőt avar felett:

s hogy végső szava... de, a dal
leggyöngédebb részébe kapva,
tört hangom s a lant szünete
hallgatóm egész fölkavarta!

Mint dúlta gyanútlan szívét,
amit lélek érez s a test:
a zene, a komor rege,
a dús, balzsamos est,

s remény, s reménygyújtó iszony,
átláthatatlan zűrzavar
s a rég titkolt halk vágy, melyet
elfojtott s rég akart!

Sírt, szánakozva s boldogan,
s pirult, vágyva s szemérmesen,
s mint álmodott moraj ha szól,
suttogta a nevem,

keble zihált, - menni akart,
sejtvén, szememben mi ragyog, -
s egyszerre ijedten felém
repült s felzokogott.

A karja félig átölelt,
átölelt karja szelíden, -
fejét hátradobta, s szeme
csüggött a szememen.

Szerelem volt ez s félelem
s szégyenkezés egyszerre, hogy
jobban érzem, mint láthatom,
a szíve hogy dobog.

Mondtam: Nyugodj meg: s lett nyugodt.
Ajka szűz-büszkén ajkamon!
Genovéva így lett enyém,
tündér menyasszonyom.

Szabó Lőrinc fordítása

Ernest•  2014. február 26. 18:37

Keats : Leander képmásához

Keats : Leander képmásához


Drága lánykák, ide járuljatok,
s nézzétek, ám szemhéjatok fehérje
alól lágyfényü pillantás kísérje,
s fonjátok össze szendén ujjatok -
nem láttok még ifjat, ily lovagot,
kit elvesztett szépségetek reménye,
fogadja őt, bukót, a rút habok:
Leander ő, kit most próbál a vég,
félig alélt, de míg zihál, az ajka
mosollyal készül Héró mosolyára.
Lidérc-álom! Örvény aláragadja,
a teste ólom, villan karja, válla,
s vége; hű sóhaja - már buborék.

Bernáth István fordítása

Megjegyzés : Héró, görög mitológiai alak, Aphrodité papnője, aki a Hellészpontosz
(ma: Dardanellák) európai oldalán, egy toronyban lakott. Leandrosz kedvese volt, aki érte minden éjjel átúszta a szorost, végül a tengerbe fulladt.