Őrni blogja

Himnusz egy értelem szépségéhez

Egy láthatatlan Erő roppant árnya
leng köztünk láthatatlanul - akár
a nyári szél, amely csapongva száll,
verdesvén a világot kósza szárnya -
s mint ormok fenyvei mögé szórt hold sugára,
kósza fényével úgy követ
emberi arcot és szívet;
mint hang és szín, ha alkonyúl a táj,
mint csillagtépte fellegek,
mint zene, amely ellebeg -
mint ami annál édesebb,
szépségében minél rejtélyesebb.

Szépség szelleme, ki önnön színeddel
szentelsz be mindent, eszmét s alakot,
amire sütsz - hová tűnsz? mért hagyod,
hogy még zordabb legyen itt e kietlen
siralom-völgye, hol élnünk kell kivetetten?
Kérdd, mért nem sző a nap örök
szivárványt a folyó fölött;
mért huny ki, ami egyszer ragyogott;
homályt e földre mért igéz
álom, rém, halál, születés,
mért, hogy az ember ily vadul
szeret s gyűlöl, remél s kétségbe fúl?

Bölcs és költő ottfentről soha még e
kérdéseire választ nem kapott -
ezért marad Menny, Szellem, Démonok
csak hiú buzgalmuk örök meséje,
gyarló szavak: a lét kétes, múló esélye
nem tágít varázsukra sem
attól, mit fül hall, lát a szem.
Csak fényed, mely ormot ködből kibont,
s zene, mit éji szél lop a
néma hangszer húrjaiba,
vagy víztükrön holdfény lehet
az élet dúlt álmára enyhület.

Remény, Szerelem, Önérzet, akár
a felhők, jön és máris illanó.
Halhatatlan lenne s mindenható
az ember, ha, nagy idegen! Te már
szívében örökös székhelyet tartanál.
Vonzalmak követe, te fény
és árny, a szeretők szemén,
te - ember eszméletét felszitó,
mint hunyó lángot a sötét!
Ne menj, mint árnyad jött elébb,
másként lesz oly rideg-reális,
mint félelem s élet volt, a halál is.

Már kisfiúként odvas romokon,
csillagzó erdők s hallgatag szobák
során üztem a szellemek szavát,
hogy tán lehet majd vélük szólanom,
mákonyos neveket ízlelve ajkamon:
de meg nem hallgattak, elém
se tűntek, míg merengve én
a sorson, élvén édes évadát
a szélnek, mely szárnyára kap
feslő virágot, madarat -
árnyad egyszerre rám esett;
ó, felsikoltó, vad önkívület!

Megfogadtam, hogy neked szentelem
minden erőmet, s mondd, nem állom-e?
Őket hívom, mint már oly sokszor, e
kísérteteket most is, siketen
kongó sírjukból, kik, megosztván szertelen
vívódásaimat, s a kéjt,
velem tölték az irigy éjt -
tudják, szívemnek nem volt öröme
a remény nélkül, hogy kiváltod
a szolgaságból e világot,
hogy te, ó rettentő varázs
kimondod, amit nem mondhat ki más.

Dél múltával derültebb s ünnepibb
lesz a nap is - van olyan harmónia
az őszben, s egének oly csillaga,
mely nyáron át nem látszik s hallatik,
mintha nem lehetne s nem is lett volna itt!
Tedd hát, hogy ez a hatalom,
mely sóvár ifjúságomon
rám hullt, mint a természet igaza,
töltse be teljes életét
annak, ki érted égten ég,
s kit, szép Szellem, bűvöd tanít
merni, s szeretni minden emberit.

Somlyó György fordítása

Álom és költészet

Mi szebb, mint nyáron a szélsuhogás?
Mi zsongítóbb, mint a csinos darázs,
mely tárt virágba ül egy pillanatra,
s vidáman zümmög lugasból lugasba?
Mi nyugodtabb mint nyíló pézsmarózsa,
zöld szigeten, hol nem tud senki róla?
Völgy lombjánál üdítőbben mi hat?
Csalogány fészkénél mi titkosabb?
Cordeliánál jobbat kit találnál?
Mi látomásosabb egy dús románcnál?
Ha nem te, álom? Szemünk takarója!
Lágy bölcsődalok gyöngéd mormolója!
Ki boldog párnánk körül kergetődzöl,
s füzért fonsz mákból és szomorúfűzből!
Összekuszálod egy szépség haját,
s örülsz, amikor a reggel megáld,
mert a szemeket fölragyogtatod,
hogy vígan nézzék a pirkadatot.

Nálad magasztosabb nincs is talán?
Mi frissebb, mint bogyó a hegyi fán?
Furább, szebb, pompásabban sugaras,
mint hattyúszárny, galamb, ködlátta sas?
Mi ez? És mihez hasonlíthatom?
Dicsőségével semmi sem rokon:
gondolata is rémes, édes, áldott,
elűz minden világi balgaságot;
úgy jön néha, mint mennydörgő robaj,
vagy föld alól félelmetes moraj;
máskor pedig mint valami csodás
titokból buzgó gyöngéd susogás,
mely üres légben köröttünk lebeg,
s kíváncsin keressük, hogy mi lehet,
tán fény-alakot látunk, légi ábrát,
vagy halk zsolozsmák lágy ringása jár át;
vagy fölöttünk babér ágai függnek,
s holtunk után koszorúzzák nevünket.
A hangnak néha dicsőséget ad,
szívünkből felszökell, öröme vad,
s elér minden dolgoknak Mesteréig,
és tüzes mormogásban elenyészik.

Dicső napot s felhőket aki látott,
s keblében aki érzett tisztaságot,
hogy Alkotója otthont leljen ott:
felizzva érzi, mire gondolok.
Ezért nem sértem meg öntudatát,
ha elmondom, amit ő maga lát.

Ó, Költészet! Tollat érted fogok,
bár dicső honpolgára nem vagyok
még tág egednek - inkább egy hegyen
zuhanjak térdre, míg nem érezem,
hogy izzó fényözönöd elvakít,
s visszhangzom a te nyelved hangjait?
Költészet! Tollat érted markolok,
bár dicső honpolgára nem vagyok
még tág egednek; ám buzgó imámra
szálljon rám szentélyedből égi pára,
melyet virágzó babérok lehe
megmérgezett, hogy meghalok bele
buja halállal, és a nagy Apolló
hajnali pírját hadd kövesse forró,
fiatal lelkem, mint friss áldozat;
vagy ha elbírom győztes bájadat,
minden tájak látomást küldenek:
elizium lesz az árnyas berek,
örök könyv, melyből kimásolhatom
a virágok mondásait s a vadon
s forrás nimfáinak játékait,
s az árnyékot, amely csöndet borít
egy alvó lányra, és sok oly fura verset,
hogy ámulnunk kell: honnan is eredtek,
s hogyan. Majd kandallóm körül terem
a képzelgés is és fölfedezem
az ünnepi szépség látképeit,
s boldog csöndben kószálok egy kicsit,
mint Meander, kies völgyeiben;
s fennkölt árnyban, bűvös búvóhelyen
vagy tarka virágdíszbe öltözött
zöld lombon, félelem s gyönyör között
följegyzem mindazt, amit csak szabad,
s ami emberi érzékünkre hat.
E tág világot magamhoz fogom,
mint izmos óriás és felborzolom
lelkem, míg büszkén észre nem veszi
szárnyát, mely öröklétbe röpteti.

Állj meg és tudd! Az élet pillanat csak,
fa csúcsáról zuhantában a harmat
veszélyes útján; szegény indián
álma, míg szirt felé siet silány
ladikja. Mért e bús nyögés az égre?
Az élet egy még zárt rózsa reménye,
folyvást változó mese szövege,
fellibbenő lány-fátyol halk nesze,
galamb, mely nyári légben hánykolódik,
ruganyos szilva ágán lovagló, víg
diák, kit gyász és gond nem érdekel.

Ó, csak tíz évre merülhessek el
a költészetben és én megteszem,
mit saját lelkem szabott ki nekem.
Országok hosszú sorát szelem át,
és tiszta forrásaik zamatát
végigkóstolgatom. Flóra és a vén Pán
birodalmába visz előbb a sétám:
a fűben alszom, almán és epren élek,
s kiélvezem mindazt, mit lát a lélek;
a hókezű nimfákat elfogom,
elfordított arcukat csókolom,
ujjukkal játszom, s fehér vállukat
harapva oly vadul, ahogy ajak
haraphat, megborzongatom, míg végre
belekezdünk egy emberi regébe.
Egyikük gerlét oktat: hűs leget
hogyan habarjon nyughelyem felett,
egy másik, fürge léptű, előredűl,
zöld lepel lobog majd feje körül,
és változatos, könnyed táncba fog,
míg fákra s virágokra mosolyog:
dús fahéjjal bűvöl a harmadik,
s rámszórja mandulavirágait,
míg lomb-világ csöndjén el nem pihen
testünk mint kagyló üregeiben
két összegömbölyödött drága gyöngyszem.

De élhetek-e mindig ily gyönyörben?
Már vonz tovább nemesebb élet álma,
az emberi szív kínja és tusája:
mert ím! - a szirtes, kék hegyek felett
látok lengő-sörényű méneket,
s a szekér hajtója fenn a szélbe néz,
szemében dicsőséges rettegés:
a sok táltos könnyedén megremeg
egy felhő szélén; s a kerekeket
lejjebb röpítik most, frissebb egekbe,
s a nap ezüstje vonja fejüket be.
Tág örvényléssel szállnak egyre lejjebb,
már látom is, hogy zöld dombon pihennek,
füvet hajlítgat köröttünk a szél.
Csodálatos taglejtéssel beszél
a hajtó fákhoz, hegyekhez; titok,
gyönyör s félelem sok árnya suhog
hatalmas tölgyek körbezárt homálya
előtt, mint hogyha zenére vadászna,
mely örökmozgón előttük lebeg.
S a szellemraj sír, mormog és nevet:
ez gúnyos szájjal feltartja kezét,
az ábrázatát fülig rejti két
karja közé; amaz örömteli
szemmel, ifjan, a homályt átszeli;
ezek hátra, azok égre merednek,
úgy ám, különféle utakon ezrek
suhannak - szép lányok jönnek vidáman,
fénylő fürtjük táncol kusza csigákban,
ott széles szárnyak. És figyelve jól,
a kocsihajtó előrehajol
döbbenten. Bárcsak tudnám, mi a hír,
mit máris ily hajszás ragyogással ír.

A látomások szöknek - a szekér
az égi fénybe tűnt, és utolér
való dolgok erősebb érzete,
és sodorná lelkem a semmibe,
mint zagyva ár: de minden kétely ellen
küzdök majd, és vigyázok: ne feledjem
e kocsit s furcsa útját.
Tán ma már
az emberiség oly gyönge lábon áll,
oly szűkös erejű, hogy a szabad
képzelet többé nem bont szárnyakat,
mint régen? S nem kapálhat sok lova
a fény felé, a felhőkön fura
tettekre készen? És nem vitt-e végig
kék étertől bimbók lehelletéig,
megmutatva Jupiter dús szemöldjét,
s az áprilisi rétek zsenge zöldjét?
Hiszen e szigeten is ragyogott
oltára; s ki talál hasonlatot
a kórusra, mely oly harmóniát
csendít, mely már ellensúlyért kiált:
tekergő hangért, amely akkora,
mint bolygónk, s épp így szédeleg tova
örökkön habarva a kába űrt.
A tisztelettől majd megcsömörült
a Múzsaraj - mindenki egyre csak
fésülte, zengte lengő hajukat.

Feledtük ezt? A barbárságba romló
pimaszság tette, hogy a nagy Apolló
pironkodott már országa miatt.
Bölcsnek vélték, ki vakon elhaladt
fénye mellett: mint kis kölykök, nyafogva
másztak fel egy billegő hintalóra,
mit Pegazusnak hittek. Gyászvitézek!
Nem éreztétek áramát a szélnek,
s az óceán tolongó tömegét.
Kitakarta örök keblét a kék,
és nyári éjek harmatcseppei
gyűltek a tengert ékesíteni,
ébredt a szépség. Mért aludtatok?
Minden titkoknak holtak voltatok,
avas törvényteket rossz tájoló
jelölte ki: sok tökfej nebuló
tanult tőletek nyírást, faragást,
míg - mint Jákob vesszőire rovást -
verset kapartak. Könnyű feladat:
a Költészet maszkjába sok tucat
iparos bújt. Baljós és durva hordák!
A fényes költőt szembekáromolták,
s észre sem vették. - Csak lézengtek itt.
Ósdi vacak zászlójuk rongyait
pár gyatra jelmondat és Boileau
neve díszítette. Ti szárnyaló
lények kellemes dombjaink felett,
sereglő fenségtektől megtelek
oly hódolattal, hogy nem is merem
nyomozni szent nevetek ily helyen,
mit aljanép mocskolt; nem rémített meg
gyalázatuk? Vén Temzénk könnye tetszett?
Sosem surrogott rajotok a gyász
könnyeit öntözve Avon csodás
vidékén? Vagy búcsút intettetek
e tájnak, hol már nincs babér-berek? -
Vagy üdvözöltetek néhány magányos
lelket, ki sírig-dalolta halálos
fiatalságát? Ám akármi volt:
feledjük ezt a bánatverte kort:
szebb évszak jött el; máris utolért
dús áldástok; fontatok friss füzért:
mert sok helyről már édes muzsika
csendül; - tóbeli kristály-palota
terméből ében hattyúcsőr nyomán,
vagy sűrű erdőből bugyog vidám
sípszó szelíd völgy rejtekeiben,
derült hangok áradnak szertelen
a föld fölött: ti százszor boldogok!

Mindez tény; ám fura mennykövet dobott
közénk az ének hatóereje,
a fenség izma s méze vegyült bele
valóban; ám a témák, szó mi szó,
rút bunkók, költők tenger-kavaró
küklopszaié. A Líra szabadon
ömlő fény-özön, Legfőbb Hatalom,
mely jobb karjára dőlve szendereg.
Szemöldökének íve ezreket
bűvöl meg, hogy lessék szeszélyeit,
uralma mégis jámbor és szelíd:
de az erő, szülhették bár a Múzsák,
bukott angyal magában: kifacsart fák
gyújtják örömre, féreg, gyászlepel,
homály; bogáncsot és tövist legel,
a költészet nagy célját sutbavágva:
hogy az ember gondenyhítő barátja
legyen, s emelje fel a szellemét.

Örvendek mégis: emeli fejét
keserű dudvák fölé oly remek
mirtusz, hogy Paphoszban sem nőtt soha szebb,
s örökös zölddel táplálja a csendet.
Madárfiókák itt hűs árnyra lelnek,
átmásznak rajta, víg szárnycsapdosással,
kelyhecskéket majszolnak, zeng a lágy dal.
Tisztítsuk meg a gyengéd szárakat
fojtó tövistől; ifjú dámvadak,
ha már tovatűntünk rég, hadd leljenek
alatta virág-pöttyözte gyepet,
dúltabb kép itt ne villanjon elő,
mint egy térden esdeklő szerető,
s rútabb, mint annak szemében a csend,
ki csukott könyvre hajolva mereng,
és izgágább sem, mint füves nyereg
két domb közt. Bűvös remény, üdv neked!
A képzelet majd, szokása szerint,
legbájosabb útvesztőkben kering,
ahol költő-királyok sora él,
s mind szívkönnyítő dolgokat regél.
Hadd érjem meg, hogy mind e kéj beérjen!

Nem mondják majd, hogy öntelten beszéltem?
S hogy bölcsebb lett volna bolond fejem
a gyors szégyen elől elrejtenem?
S a nyafka ifjúság hajtson fejet,
hogy mennykövek ne sújtsák? Nem lehet!
Ha elrejtőznék, soha máshova,
csak a Költészet fény-templomaiba:
ha elbukom, testemre legalább
nyírfaág borítson csönd-koronát,
fölöttem selymes gyep, frissen kaszálva,
s emlékemet egy kis szobor vigyázza.
De tágulj, Csüggedés! Siralmas átok!
Ne sújtsd le, aki nemes végre vágyott,
minden percben csak erre szomjazott.
Bár bölcsességben gazdag nem vagyok,
és nem tudom, miképpen tereli
a folyvást váltakozó emberi
gondolatokat té s tova a szélvész:
bár tiszta tudásig bennem a kevély ész
nem kormányozza a lelkek komor
rejtelmeit, de roppant eszme forr
előttem, és ebből böngészgetem
szabadságom, s ez tárta fel nekem
a Költés célját. Oly tisztán ragyog,
mint bármely igazság s az évszakok
négyszeri változása - mint magas
kereszt vagy vén templom, mely sugaras
felhőkig ér. Ezért gyávák között
leggyávább volnék, minta-szörnyszülött,
ha szemhéjam azért rebbenne meg,
mert kimondom, mit gondolni merek.
Inkább vessem mélységbe magamat,
mint őrült, vagy olvassza el a nap
daedalusi szárnyam, s görcsben, fejest
zuhanjak! Állj! Nagyobb nyugalmat esd
az öntudat, szigorral nézve rám.
Sziget-pöttyözte, homályos óceán
tölt színig áhítattal. Mily robot!
Hány nap! Mily ádáz tusa kavarog!
Míg felkutathatom a messzi térben.
Mily feladat! Vonnám már vissza térden
mindazt, amit... mily képtelen dolog!
Mily képtelen! Bölcs vígaszt hajszolok
alázatosabb szándékok között,
s e furcsa próbát nyelje el a köd.
A kavargás máris keblemből kivész:
telt szívvel várom, hogy baráti kéz
a tisztesség ösvényén megsegéljen:
közös jó virul a testvériségben.
Szonettet küld szívélyes ölelés
az agyba, röpte gyorsabb, mint az ész;
bugyogtatja a csönd a rímeket,
s velük bugyognak kellemes neszek:
a holnapra szóló megbízatás.
Minthogy meghitt rejtekről csodás
könyvet kérnénk és körülseregelnénk
mihelyt találkozunk, üdítni elménk.
Alig bírom folytatni: szobámba már
lágy szellők szöknek be mint gerlepár,
gyönyörűségek boldog napja volt,
mikor szép röptük szemembe hatolt.
S e szellőkkel jön sok pompás alak,
ficánkoló lovukra hajlanak
vidáman - lágy ujjal választva szét
burjánzó fürtjüket; gyors szekerét
röpteti Bacchus, s míg szeme kigyúl,
Ariadné szép arca elpirul.
Kellemes szavak árja így rohan rám
emlékezőn, míg kinyitom a mappám.

Az ilyen dolgok békés képzetek
szálláscsinálói: amott rezeg
a sás közt láthatatlan hattyúnyak,
a bozótban kenderike riad,
széttárt, aranyos szárnyú lepke ring
egy rózsában, mely ráng, minthogy kínt
okozna neki túlnagy gyönyöre,
s még hány váratlan kéjjel van tele
raktáram: ám az álom is int felém
nyugodt fején mákból font diadém:
tudjam, hogy övé is versem érdeme,
hisz a baráti hangok zengzete
az édes csöndnek akkor adta át
helyét, mikor ama szép nap nyomát
kezdtem kutatni, heverőre dőlve.
A gyönyör templomkulcsainak őre,
egy költő élt a házban. Hajdani
dalnokok dicső arcvonásai
függtek körben - hideg, szent, régi szobrok
mosolyogtak ott egymásra. Ó, de boldog,
ki tiszta jövőre bízza hírnevét!
Szatír és faun ott kinyújtva kezét
ért almát tép és szökell tüzesen
dúsillatú szőlőleveleken.
Szépen erezett márványból rakott
templom tűnt fel, aztán nimfa-rajok
jöttek a gyepen: a legbájosabb
leány a pirkadás felé mutat
fehér kezével; két nővér remek
alakja megdől és egy csöpp gyerek
tipegése fölött találkozik.
Párás fütty áttetsző, vad hangjait
hallgatják mások borzongva, mohón.
Másik képen nimfák ajnározón
Diana félénk lábát szárogatják;
a fürdő szélein moszat-darabkák
úsznak, lágyan ringva a süllyedő
kristállyal: mint mikor kidülledő
lágyságát a tenger túlemeli
sziklás partján, s tűrő növényei
lengnek, kutatva hullám-honukat,
s nem szidja őket eközben a hab.

Szapphó félmosollyal a semmire
nézett, mint hogyha most tűnt volna le
homlokáról a túl-töprenkedők
zord fellege, magára hagyva őt.
Nagy Alfréd szánó szemmel mást se lát,
csupán a hajszolt világ sóhaját;
és Kosciuskón szörnyű szenvedés -
magára hagyva a falról lenéz.
Petrarca az árnyas zöldből kilép,
semmi sem választhatja el szemét
Laurája arcától. De boldogok!
Mert fölöttük sok tárt szárny csapdosott,
s köztük trónolt a Költészet; sugárzott
az arca és olyan dolgokra látott,
melyeket aligha mondhatok el.
Az Álmot távol tartja már e hely
érzete is: de jött a nála szebb
eszmék sora, hogy szítsa a tüzet
keblemben; és a reggel fénye rám
így törhetett álmatlan éj után.
Felkeltem frissen, vígan, szabadon,
hogy megkezdjem még azon a napon
e verset; és most rádhagyom, világ,
bármilyen is, mint apa a fiát.

Eörsi István fordítása

Megjegyzés :

A Szépség felé hajló emésztő szenvedélye s szellemének nemes becsvágya hatja át első programversét, amely még 1816 végén íródott.
Az Álom és költészet (Sleep and Poetry) jószerével még a zsengékhez tartozik, de meglepően érett költészetszemléletről és erős kritikai s önkritikai érzékről tanúskodik. A vers elején az álmot szólítja, mely a természet andalító nyugalmánál is mélyebb kábulatot ígér; majd a költészethez fordul, hisz a költészet még az álomnál is magasztosabb víziókat tud ébreszteni bennünk. "Bár dicső honpolgára nem vagyok, még tág egednek" - mondja Keats kétszer is: s ez a vers maga is inkább csak gyakorlat, az izmok, a képességek próbálgatása, a majdani szárnyalás ívének bemérése. Tíz évre lenne szüksége, hogy a kiszabott pályát megfuthassa: "Ó, csak tíz évre merülhessek el a költészetben és én megteszem, mit saját lelkem szabott ki nekem. Országok hosszú sorát szelem át, és tiszta forrásaik zamatát végigkóstolgatom...". Talán minden költő pályája ezzel az önző gyönyörűséggel kezdődik. A sürgető vággyal: ájulásig megtelni a természet, az élet érzéki örömeivel. Mindannyiunk kamaszsietsége szól itt, határtalan, fékezhetetlen kalandvágya, érzéki, szenvedélyes mohósága, önzése. Amikor az Álom és költészet-et írta, Keats még Flóra és Pán birodalmában járt, de készült már megindulni egy önzetlenebb költői attitűd irányába: "De élhetek-e mindig ilyen gyönyörben? Már vonz tovább nemesebb élet álma, az emberi szív kínja és tusája". Keats itt Wordsworth önéletrajzi vallomását követi: az érett, felnőtt évek a gyermek- és ifjúkor lenyűgöző örömeiért cserébe éppen azt a képességet érlelik meg a költőben, mellyel alkalmassá válik arra, hogy megfogalmazza "az emberiség csöndes, bús zenéjét" mint Wordsworth írja, és amely az ifjúkor önző, lobogó szenvedélyeitől "megtisztítja és legyőzi".