Keats : Szent Ágnes-este

Ernest•  2010. december 27. 16:27

Szent Ágnes-este


Szent Ágnes-est - Ó keményen fagyott!
Baglyot nem óvott tolla, reszketett,
fagyos füvön fázós nyúl bukdosott,
néma tájat akol melengetett.
A koldus dermedt ujjal pergetett
rózsafüzért, és deres sóhaja,
mint kegyes tömjénfüst emelkedett,
úgy látszott, égnek tart az illata
a Szűz képe fölött, míg hangzott az ima.

E tűrő, szent vén mondja az imát,
majd mécsét véve fölemelkedik,
és fordul ösztövéren, meztiláb,
templomhajón húzva át lépteit.
Oldalt holtak szobra fagyoskodik,
börtönzi őket sötét rácsozat:
lovag és hölgy térdeplőn imádkozik,
és elborzasztja őt, míg elhalad,
hogy fázhatnak fagyos csuklya s páncél alatt.

Északra fordul, kis ajtó megett
pár lépés csak és arany zene száll,
könnyekre bírva szegény öreget.
Ám érte már kongatott a halál,
élte vígsága elpengetve már:
ő Ágnes estjén vezekelhetett.
Más felé ment hát, holtak helye vár,
porukhoz ült, hogy lelkét mentse meg,
és a bűnösökért virrasztva kesereg.

Halk nyitányt hall a koldus odabenn,
s mert nem egy ajtó tárva-nyitva állt,
sürgést, forgást is. Nemsokára fenn
rázendítettek ezüst trombiták,
feldíszítve a földszinti szobák
fogadni tóduló vendégeket:
Kő-angyalok szeme kíváncsi, tárt,
oszlop-párkány nyugszik fejük felett,
hajuk szélfútt, szárnyuk mellen keresztbe tett.

Ezüst vigasság a terembe tör,
toll, fejdísz, s minden gazdag öltözék,
mint árny-had tündérin az agyra tör,
új ruhában, ifjan, régi mesék
víg fényivel. De kívánjuk odább
őket, s forduljunk csak a hölgy fele,
e téli napon vágy tölti szívét,
hogy megsegítse Szent Ágnes kegye,
ahogy gyakran hírül adta sok nénike.

Szent Ágnes estjén, így mondták neki,
boldog jelentést láthat ifjú lány,
kedvese lágyan átölelheti
mézes éjfélkor, hogyha jókorán
átment előírt ceremónián:
böjtölve ágyba térjen és hanyatt
szűzfehéren feküdjön nyoszolyán,
semerre se pillantson ezalatt,
az égtől vágyai beteltét kérje csak.

Ő töprengett e hóborttal tele:
a bús istenként síró muzsikát
alig hallotta, szűzleány-szeme
földre szegezve, száz sodró uszályt
látott, de nem ügyelt: hiába állt
elébe lábujjhegyen sok vitéz,
s gőgjétől le nem hűtve állt odább,
mind nem látta, másutt a szív, az ész:
Ágnes álmára várt, mi édes, mint a méz.

Tovatáncol, a szeme tétova,
ajka ijedt, lélegzete zihál,
a szentelt óra közel, sóhaja
hangszerek közt leng, suttogás közt száll,
hol szitkozódik, vagy szapul a száj,
vágy, dac, gyűlölség, rosszallás figyel,
míg ő tündéri látomást csodál:
csak Ágnesre és nyájára ügyel,
hogy még hajnal előtt a boldogságra lel.

Már tűkön ült, hogy kamrájába megy,
mégis maradt. Ezalatt lápon át,
Porphyro jött, kit vágya égetett
Madeline-ért. A kapu oldalát
támogatva, holdfénytől védve állt,
megostromolva minden szenteket,
csak pillanatra láthassa a lányt,
bámulja és imádja ha lehet;
szó, érintés vagy csók: ilyen már megesett.

Bemerészkedik: zümmögés se szólj,
szem légy bekötve, vagy száz szablya-él
szerelem várán, szívén áthatol.
Kastély-termekben barbár horda él,
gyilkos hiénák, forró úri vér,
ebük is fújt és pihát vonyitó
minden ükére: egytől sem remél
irgalmat, az egész lak rothadó,
gyámja csak egy gyenge testű, lelkű anyó.

Boldog véletlen! A duenna jő,
bottal csoszogva affelé került,
hol állt a fáklyalángtól rejtve ő.
Csarnok oszlop mögött, hol már elült
vigasság hangja, zene csendesült:
ráismert a néne, megnyugodott,
hűdött kezébe ifjú kéz került,
"Porphyro", mondá, "hagyjad e lakot;
itt van ma mind, aki véredre szomjazott!

Fuss innen! Törpe Hildebrand van itt,
nemrégiben, hogy rázta lázroham,
megátkozott téged és tieid,
vén Maurice lord is itt van, éppolyan
vad, akár ifjan. Jaj nekem! Rohanj!
Szellemként tűnj!" - "Ó, kedves trécselő,
e karszékbe ülj, itten béke van,
és mondd, miként..." - "Szent ég, ha bárki jő,
és nem követsz, fiam, koporsód lesz e kő."

Vele boltíves folyosón haladt,
süveg-tolla pókhálót lesodort;
s amint az mormolt: "Ó, jaj!" azalatt
kamrába ért, és besütött a hold,
rácsos, fagyos, benn síri csend honolt.
Porphyro szólt: "Madeline merre van?
Az áldott rokkára, Angela, mondd,
amit csak lányhad láthat titkosan,
ha Szent Ágnes gyapját fonják ájtatosan."

"Szent Ágnes! Ó, Szent Ágnes estje van -
még szent napon is ölnek emberek.
Szitában vizet tarthatsz biztosan,
hűbérúr lehetsz tündérek felett,
hogy ezt merészled: eltölt rettenet
téged látni! Szent Ágnes estje van!
Szép hölgyem most idéz fel képeket,
ámítsák angyalok jóságosan!
Hadd nevessek kicsit, a bú még hátra van."

A bágyadt holdba veti mosolyát,
míg arcába Porphyro pillogat,
mint meghökkent kópé néz vén banyát,
ki zárt talányos-könyvet tartogat,
amint a kályha-zugban ül s gunnyad.
Szavára villan ifjú férfiszem,
hölgye tervéről hall, s már gondolat,
fagyos varázslat képe megjelen,
vén legendák ölén az alvó Madeline.

Egy gondolat kibomlott rózsaként
színezte homlokát, s gyötört szíve
lázongva vert, s mit haditerveként
ajánlt, attól anyónk ijedtibe
szólt: "Durva lény vagy, kinek nincs hite:
Miasszonyunk, őrizd, ki szendereg
az angyallal, tartsd tőle messzire
a gonoszt, mint ez. Menj, menj! Nem lehet,
hogy ugyanaz legyél, akinek hittelek."

"Nem bánom, minden szentre esküszöm,"
szólt Porphyro: "Úgy várjon irgalom,
ha majd végső imám halkan nyögöm,
ahogy egy tincsét is elmozdítom,
vagy szemérmetlen szemmel bámulom.
Könnyemre kérlek, higgyed szavamat!
Vagy ellenségeim felordítom,
elébük állok, itt a pillanat,
bár farkas, medve sincs őnáluk karmosabb."

"Erőtlen lelket miért rémítesz?
Egy szegény, gyenge, szélütött anyót,
kiért a harang tán ma szólni kezd,
ki éretted buzgón imádkozott
reggel és este." Így panaszkodott,
míg Porphyro lágyabb beszédre tért,
de oly búval, mély gonddal megrakott,
hogy Angela már mindent megígért,
mit bánva, jót vagy bajt hoz, mit az ifjú kért.

Kívánsága: vezesse, rejtse őt
Madeline kamrájának mélyiben,
bújtassa fülkébe a leskelőt,
hogy lássa szépét észrevételen,
s tán jegyest is kapjon ez éjjelen,
míg tündér-légió lép paplanán,
s varázslat őriz álmot a szemen.
Találka még nem volt ily éjszakán,
amióta Merlin elbukott démonán.

"Legyen, amit kérsz," szólt a nénike:
"Asztal inyencséggel bővelkedő
legyen ez éjen. Flótája ime
hímzése mellett. Sürget az idő,
mert lassú vagyok, gyenge, szédülő,
hogy ily szerzésre adjam fejemet.
Várj itt, ne légy türelmetlenkedő.
A hölgyet, ah, biztosan elvegyed,
vagy halottak között nem üdvözülhetek."

Így szólva, nyugtalan elkocogott.
Az ifjú várt. Minden perc végtelen.
"Kövess!" A néne fülébe súgott,
hogy kémlelik: szemében félelem.
Végül nem érte őket sérelem,
sötét folyosók során értek a
lány kamrájába: csupa csend, selyem,
Porphyro lelt helyet elbújnia.
Vén társa elsiet, fagy és forr az agya.

A korlát szélén lebben a keze:
Angela lépcső felé tapogat,
mikor Szent Ágnes elbűvölt szüze,
mint szellem-küldött felfelé halad:
kezében gyertyaszál világot ad.
Fordult, lekísérve az öreget
biztos földszintre. Itt a pillanat:
ágyra, Porphyro, mereszd a szemed,
jön, visszatér, miként fölvert galamb siet.

A gyertya ellobbant, hogy beszaladt,
kis füstje sápadt hold fényébe holt,
az ajtót zárta, szíve elakadt,
a légi szellemek testvére volt,
különben jaj neki! Hát szót se szólt.
Csak szíve szólt, mégpedig ékesen,
oldalát majd kiverte, úgy dobolt.
Csalogány csattogna így nyelvtelen,
míg meghalna, a hang elfojtja szíviben.

Három-ívű magas ablak-keret,
gyümölcs, virág s fonott inda-köteg
vésett képeivel keretezett,
s ódon jelmondatokkal ékesek
az ablak-mezők s a festék-színek
tüze, mint lepkeszárny damasztja gyúl;
s középen szentek s címer-rengeteg
közt, hol ezer ciráda kunkorúl,
királyok véritől egy címerpajzs pirul.

Ez ablakon a hold fényeskedett,
s Madeline keblére rózsát dobált,
míg ő térdelve kért áldást, kegyet;
kulcsolt kezére rózsa szirma szállt,
keresztje ezüst színe kékre vált,
haján szentek dicsfénye kerekül:
angyal, ki mennynek öltött új ruhát,
csak szárnya nincs, Porphyro megkövül:
térdelt a tiszta lény, földtől szeplőtlenül.

Porphyro éled: az est-ima kész,
hajából gyöngyeit ereszti le,
egyenként oldja hevült ékszerét,
lazítja fűzőcskéjét, lefele
susogva térdig csúszik köntöse:
sellő, kit félig rejt hínár-moszat,
mereng és ébren-álmodó szeme
Szent Ágnest látja ágyán; nem szabad
most hátranézni, mert varázsa megszakad.

Selymes, fagyos fészkében reszketeg
ámult, bűvöli éber-bódulat,
míg mákony-melegű álom belep
enyhült testet, lelket karjába kap.
Holnapig eltűnt, mint egy gondolat,
e boldog révből kín és öröm nem int.
Mint vad-nép közt misekönyv zárt marad,
eső nem csapja, nap rá nem tekint,
akárha rózsa zár és bimbó lesz megint.

E mennybe lopva hozta bűvölet,
hölgye üres ruháján csügg szeme,
figyelte, hallhat-e lélegzetet,
gyengéd szendergésre ébredhet-e?
Áldott a perc: hallik lélegzete,
ő is piheg: elhagyja rejtekét,
a félelem súny így, nincs zöreje,
a hangot rejtő szőnyegekre lép,
függöny mögé figyel - a lány alvása szép.

Aztán az ágynál, hol szökve a hold
árasztott ezüst félhomályt, letett
egy asztalt, mire - míg szíve szorult -
arany-karmin-éjszín kendőt vetett:
alvóknak morpheusi amulett!
A viharos, ünnepi harsona,
üstdob és messze-hangzó klarinét
fülét ijeszti, ám halkul szava:
bezárul a kapu, s elhalt az est zaja.

Azúr-szemhéjú álmot álmodott
levendulás, sima, fehérített
vásznán, míg ő rejtekből áthozott
cukorba főzött almát, birseket,
tejszínnél hűsítőbb gyümölcslevet,
fahéjjal festett fénylő szirupot,
Fezből tengeri hajón érkezett
datolyát, mannát; s csípős falatot,
amit csak Szamarkand s Libanon adhatott.

Lázas kézzel sok ínyenc csemegét
aranytálra és ezüstből fonott
kosárba tett: a fagyos csendbe tért
szobán átlengő könnyű illatot
árasztva, pompásan csillogtak ott.
"És most, szerelmem, fényem, ébredezz!
Te mennyem vagy s én remetéd vagyok:
szelíd Szent Ágnesért nyissad szemed,
vagy melléd ájulok, oly nagyon szenvedek."

Így suttogva, a vánkosra rogyott
erőtlen karja. Sötét függönyök
óvták álmát: éjfél, varázs, titok,
akár folyó jege szét nem törött.
Mind az aranytál holdfényt tükrözött,
a kárpit arany rojtokkal szegett.
Hölgye szemét lezáró bűverőt
feloldani, úgy látszott, nem lehet:
éber-álomba szőtten így töprenkedett.

Eszmélt s hölgye flótájához kapott -
gyengédebb hang nem szólhat semmiképp,
provánszi dalt játszott, mi rég halott,
"A szívtelen szép dáma énekét":
közel füléhez fújva zengzetét.
Bolygatva ettől jaj-szót rebegett:
a hang szűnt - kapdosta lélegzetét -
s hirtelen-nyílt tág, kék szeme ijedt:
Porphyro térdre hullt, mint kő halvány s hideg.

A szeme nyitva, mégis arra lát,
tág szemmel is, kit álma mutatott:
majdnem elűzte kínzó változás
a tiszta üdvöt, mit álma adott,
amire Madeline felzokogott,
sóhajtozva félszavakat lehelt;
bámész szeme Porphyrón nyugodott,
ki kulcsolt kézzel, búsan térdepelt,
oly álmodó a hölgy, hogy mukkanni se mert.

"Ah, Porphyro, épp mostan" szólt a lány,
"édes hangod fülemben reszketett,
minden esküd szépített dallamán,
és égi tiszta volt borús szemed:
mily halvány vagy s komor! Mi lett veled?
Porphyro, azt a hangot add nekem,
édes panasz-szód, hű tekinteted!
Örökös bútól ments meg, kedvesem,
ha meghalsz, nem tudom, utam hová vegyem?"

Halandó így fel nem hevülhetett
e kéjes gyönyört keltő hangokon,
remegő csillagként emelkedett,
kis zafír égen tart mély nyugalom.
Álmába olvadt, mint rózsaszirom
illata ibolyával egyesül -
édes oldás: közben az ablakon
Ámor riaszt, jégesőt szél fütyül
a táblákra; Szent Ágnes holdja elmerül.

Sötét van: pattog viharfútta jég:
"Én Madeline-m, párom, ébredezz!"
Sötét van: szélvész ontja még dühét:
"Nem álom, ó jaj! Búbánat sebez!
Porphyro elhagy, s én elepedek.
Ki hozott erre, miféle bitang?
Nincs átkom, szívem tiédbe veszett,
ha itt is hagynád a boldogtalant;
szárnya-szegett, beteg, elhagyott galamb."

"Madeline! Párom! Édes álmodó!
Lehetnék örökre hűbéresed?
Szépséged pajzsa, szívként piruló?
Ezüst oltárnál megpihenhetek
sok gyötrő órával hátam megett:
epedt zarándok, csoda óvta meg.
Ha megleltem, se fosztom fészkedet,
csak téged viszlek, hogyha úgy hiszed,
nem durva pogányra tetted az életed.

Ez tündérhonból tündér-fergeteg,
alakja zord, de ajándékot ád:
kelj fel, ó kelj! A reggel közeleg,
ránk nem figyel a gőzös társaság,
röpítsen minket boldog gyorsaság.
A dőzsöléstől vakon, süketen,
magukat mintha borba fojtanák:
szerelmem, kelj, ne bántson félelem,
mert déli lápon túl otthonra lelsz velem."

Szavára megrettenve sietett,
mert minden sarkon sárkány őrködött,
szúrásra kész lándzsa meredezett -
a pár homályos lépcsőn át szökött.
A házba holtak csendje költözött.
Ajtóknál függő lámpa pislogott,
vadásszal, ölyvvel gazdagon szövött
függöny ostromló szélben csattogott,
hosszú szőnyeg szeles padlón ágaskodott.

Két árnyalak a csarnokba suhan,
a bejárathoz suhan két alak.
Ott terül el a kapus csúfosan,
mellette boros kancsó tátogat,
egy véreb megrázkódik, felriad,
de ottlakóra ismer vizsla szem;
pecek, retesz csusszanva ád utat,
lépés-vájta kövön a lánc pihen,
kulcs fordul, a kapu csikordul élesen.

Elmentek hát: régesrég hajdanán
viharba tűntek a szerelmesek.
Lidérccel álmodott ez éjszakán
a báró, s a harcos-vendégsereg
boszorkányt és koporsó-férgeket
látott gyötrődve. Az öreg madám
szélütötten halt, arca ferde lett,
és a koldus ezer áve után
aludt zavartalan holtak kőpadlatán.

Károlyi Amy fordítása

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Ernest2011. március 22. 00:44

Köszönöm szépen, kedves vagy!

Törölt tag2010. december 27. 16:48

Törölt hozzászólás.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom