Bakos Erika - Verseim

Csöndes derüben vedlenek a fák,

egy-két levél ragaszkodva elidőz,

a nyár lassan leveti céda ruháját, 

és rőt talpakon megérkezik az ősz. 

Mondd, mit érlel a bágyatag nap, 

rozsda-mezőkre hoz-e változást, 

mezítlábas lélek szárnyakat kap, 

s felhők mossák el az út létporát. 

Felhőfogak harapdálják az eget,
szemeikből sós esőkönny csöpög,
villámoktól megriadt madársereg,
távolságot mér ég és föld között.
 
Pasztellre vált az ezerszín mező,
virágfejek búslakodnak a sárban,
érett gabonát fektet az idő,
míg álmokat szövünk esti vágyban.
 
Pózok és dacok múlnak nagy hévvel,
éji torkokból fel-felszakad bánat
hasítja az eget, lassan letérdel
az ember, ...s etet éhes bosszúvágyat.
 

Összetartozás 20-20
 
 
Ahol hegyek magasodnak,
ott az ember térdre roskad,
száz év elhullajtott könnye
marja az asszonyarcokat.
 
Éjsötét zászlót tép a szél,
reményvesztett lett az ország,
prédává váltunk a világnak,
-van még szív és van bátorság.
 
Elfolyik a Kárpátok vére,
mint a gyomorból kimászó vágy,
a múlt hamujában vergődik
egy nép, s az összetartozás.
 
Az idő távolságot varr,
meztelen talpaké a haza,
de lesz aki majd tudni fogja,
kinek mikor volt igaza.
 
Helyére kerül itt minden,
hitünk elér a csillagokig,
mert így is-úgy is "összenő,
ami egyszer összetartozik".

 
 
Akkor még nem tudtuk,
hogy az utcák néptelensége
mit jelent. Gyermek kacajok
tűntek el a "maradj otthon"
kijelentéseiben, míg a
föld árkaiban megtisztult
március szedi agg áldozatait.
 
Akkor még nem tudtuk,
hogy a vírus mit akart ezzel
az egésszel, emberarcok
millióit rejtette maszk mögé,
hogy emberségből és
odaadásból vizsgázzon, egy
egótól megromlott sejtpopuláció.
 
Akkor még nem tudtuk,
hogy mi a kórság a home office,
és az otthon sült kenyér
illatánál nincs jobb a világon,
még ha nem is úgy sikerült,
ahogy szerettük volna,
de íze a múlt, s jövőnk öröksége.
 
Akkor még nem tudtuk,
hogy ezrek dolgoznak értünk,
éjt nappallá téve, egészségüket
nem kímélve, hogy mi túléljük
a túlélhetetlent és a
bordanyikorgások mögötti
tüdőbe zöld utat kapjon a levegő.
 
Akkor még nem tudtuk,
ha majd vége ennek a rettenetnek,
már semmi sem lesz olyan,
mint régen. Kit fog rejteni a test,
ha a lélek felemelkedik és
mi változik, ha a süket fülek
mégsem hallanak és a szemek
üregéből örökre kifolyt az Isten?
 
Meleg nyarat kerget a szél,
a földön szétszórt álmok és
elhasznált maszkok. -Mindenütt?
 

K oronától hangos az egész világ,
O kos ember ma a fenekén marad,
R ettegsz, mert ép tüdőt is kirág,
O kkal, hiszen e patak tengerré dagad.
N e félj, ahogy jött úgy megy el,
A pró imák űznek fertelmes ragályt,
V éredben hit, s te ettől könnyezel,
I sten vigyáz rád, érzed válaszát.
R igó fütyül virágba borultak a fák,
U j életet babusgat a természet,
S zokj hozzá, az övé minden bőséged...