Bakos Erika - Verseim
Meleg van
Bugyi rohasztó ez a meleg
szétizzadt napok cammognak
az aszott legelőkön. Lehajtott fejjel
tehenek kutatnak egy-két
zöldebb fűszálért.
Esőért röpködnek a fecskék,
szúnyog lárvák besűltek
a valaha még itt tócsa volt földbe.
Pihegő tyúkoknál vizet cserélek
és vár a kertem is, áhitozik
az esti locsolásra.
Örömmel vagyok ott,
inkább mint a tv semmitmondó
baromságait nézzem.
Háború, válság, mindenütt ez van.
ha engem nem is érdekel,
még nem vagyok vak és süket sem,
talán csak sejtem mi folyik a világban.
Isten gyomra görcsben rándul.
Sok szemetet hordott össze a szél.
Hogy ki lesz az újrahasznosítható
egyszer majd kiderül.
Bugyi rohasztó ez a meleg.
Eső kellene már....
Anyakönnyek a háborúban
Nèzd csillagom, már hajnalodik,
összefolyt az ég vére a földdel,
testem melege megóv ne félj,
Hamar itt a nyár és a fű is zöldel.
Tudom, fejünk felett halalmadár köröz,
de te ne félj, --(Apa örökre elment,)
fekszik az agyonlőtt emberek között.
Az én szívem már csak miattad ver bent.
Ne sírj csillagom, mesélek neked,
a kék madárról, a szavak erejéről,
csak ne lásd a könnyeim, -anya szeret,
mikor lesz vége Isten kegyelméből...
Árva labdák a téren, egy anyasziv
mennyit bír még e végtelen világon,
míg gyermekké nevel engem is a hit,
fájdalmat a visszatérhetetlen múltba kiáltom.
Szürke napok
Ezt a bejegyzést egy tagunk töltötte fel a blogjába. A bejegyzés nem minősül hivatalos tájékoztatásnak, a benne szereplő esetleges állítások a képzelet szülöttei, és semmi esetre sem tekinthetőek objektív hírnek vagy tanácsadásnak. A koronavírussal kapcsolatban a koronavirus.gov.hu címen elérhető hivatalos oldalon lehet tájékozódni.
Fénytelen a lét, miközben
hív az àgy üresek a szemek.
Fájnak a napok, szürkék.
Reccsenő ágakra köd szitál.
Levelekre ír november,
ám a kódot csak isten tudja.
Égő csipkebokor a szív,
torokban ütemre dobban,
míg tüskéi covidot szaggat.
Földet szánt a gondolat,
retteg, ágyruhát húztak
a mindennapok...
*
Nehezen
viselem fárasztó nyűgét.
De Isten segít és felemel.
Remélem...
Gondolatok 65 év után
Azt hittem, hogy a belém vésett múlt
és szabadság vágy a korommal jó
messze jár, de nem így van, valahol
még hallom és érzem a kitörni akarást,
a szavak néma sikolyba fulladását,
vagy az ökölbe szorult kezek fájdalmát.
Hatvanöt éve próbálták elnyomni
az akkor még elnyomhatatlan ideát.
Sortüzeket és megtorlásokat hozott
a nép hithű szabadság keresése.
Piros szegfűt és piros lobogót dobott
síró anyák ölébe, miközben éles
golyóval kivert ingek vörösét többé
nem mossa le a bánat. Számtalan
ember próbált szebb. jövőt teremteni,
de csak vér száradt a hideg vasakra.
Ma mit tudtok erről, emlékszik még
valaki a tankok keserves morajára,
pufajkás verő emberekre, a börtönök
vér és húgyszagára? Már nem...
Otthon ez nemvolt beszéd téma,
de sokszor elcsíptem egy-két szemrebbenést,
mikor apám és nagyapám egymásra nézett,
a kegyetlen múlt izzott a levegőben.
Már rég elfajzott a szegfűk vöröse,
és a szivárvány összes színében
próbálnak újra eszmét, elfogadást
és demokráciát önteni a fejekbe, de
akiben ott van, nincs szüksége rá.
Akiben nincs, annak falra hányt borsó.
Hit és Nemzet elcsépelt mantra,
nekik sosem számított a haza akarata.
Ismét sok a megmondó ember, az
én jobban tudom, mint te ember, de
ők próbálták-e megállítani a tankokat,
vagy netán most megállítanák-e őket?
Fel adnák-e a hitet, jellemet, családot
a szabadságért, mint az akkoriak, vagy
csak fotelhuszárai ennek a kornak,
öntörvényű szellemiségei a múltnak.
Emlékezzünk!
A harc még be sem fejeződött,
talán mindenki lát mindent,
talán mindenki hall mindent...
Sorsok és eszmék
Sötét utcák, mély szegénység.
Megtört arcokat ráncol a kétség.
- Sorsokba temetve.
Kisirt szemű anya Istent vádol.
Átkozva mindent aprót számol.
- éhes a gyereke.
Hatalmas tenyér rendet tanít.
Apró hátgerincről csendet hasít.
- Vörösödő eszme.
Közöny és pohár, mi öl hamarabb,
ha kurva a rendszer, melyik szarabb.
- Hazudnak reggel és este.
Régim kicsit átirva.