Királyleány balladája

Régim, kicsit átírva.

Árnyak közt megbúvó porlepte várkastély,
 valaha élt egy lány, a teste szenvedély.
Szemében csillogás, hangja úgy csicsergett,
tündér a szépsége, lelkében kisgyermek.

Ében-szín hajában megbújt a sötét éj,
bőre hamvasságán édes rózsaméz kéj.
Gondja nem volt soha, és mindig nevetett,
szívéből kibuggyant az örök szeretet.

Rávetette szemét egy vénülő király,
kell majd feleségnek a szépséges leány,
birodalma mesés, gazdagság és vagyon,
száz szekér hozomány - tiéd lesz csillagom.

Nem kell a lánynak az aggastyán ember,
szívének egy lovag forró szerelme kell,
szegényen is gazdag és a szíve lángol,
meghalna őérte ha lehetne százszor.

Dühöngött egymagában a gonosz király,
ha nem lesz az enyém, tiéd sem a leány...
Vérbe fagyva fekszik út szélén a lovag,
megölte titokban a féltékeny harag.

Lány áll gyászruhában egyedül a hegyen,
kezében egy gyűrű, zokog keservesen,
kedvesétől kapta, ám mindennek vége,
bőrére kiült a halál verejtéke.

Fekete-szín fátyol lebben a leányról,
lezuhant testével a magas szikláról,
 fájdalma megszűnik - nélküle nincs élet,
sodorja lefelé a nincstelen végzet.
*
Karöltve sétálnak az omlatag várban,
szerelmet kutatva egy szellemvilágban,
 pisla fények gyúlnak, mindenfelé gyertyák,
emléket őriznek vár alatt a fejfák.