Bakos Erika - Verseim

Egyszer volt hol nem volt, volt egy cseppnyi királyság,  csodálatos  területét gyönyörű erdők ölelték át és különbnél-különb  vadak futkároztak az erdő avarján.  Szépséges várában éldegélt az öreg király, aki  sosem gondolta, hogy bajban van a jól irányított birodalma, azt remélte, hogy egy szem fia, majd átveszi az irányítást a békés alattvalói felett, de sajnos több tíz éves uralkodás kudarcba fulladt, az ármánykodás miatt. Elbukott az öreg király ezzel együtt a királyság kettészakadt. Az új király a hitetlenek táborát növelve ígért fűt-fát, de kizárólag egy rétegnek. Körbeszedte magát talpnyalókkal, akik lesték minden pillanatát, remélve, hogy ebben vagy abban a gazdaságban munkára lelnek.  Ezért a királyi udvarban csak az ő emberei  főztek, mostak, takarítottak, tanácsokat is csak az ő varázslói, bírái adtak. A királyság egyre jobban ment tönkre, ehhez még az is hozzájárult, hogy a harmadik herceg bár a néphez közeli célokat tűzött ki, de nem jól választotta meg a támadási pontokat a királyságban, ezért ő sem lett sikeres. Az udvarban egyre nőtt a fejetlenség, az új királyt már nem érdekelte mi történik körülötte, de még rettegett attól, hogy a nép letaszítja a trónjáról. Az udvarában élők nagy része is rájött, rossz királyt választott meg, de nem volt mit tenni, akkorára kiszolgáltatta népét egy közeli hatalmas királyságnak.  Az emberek  egyre nehezebben bírták elviselni az új király döntéseit a királyságról, a maga köré szedett talpnyalók mindenhova bejutásától, lázadni készültek  és felkeresték az öreg királyt, hogy tegyen valamit és segítsen. Gondolkodott az öreg király mit kellene tennie, talán hívja haza a messzire szakadt egy szem fiát… vagy segítsen abban, hogy megtalálja ez a nép a megfelelő embert a vezetésre? Úgy döntött meg kell dönteni a királyságot és olyan királyt kell keresni a nép köréből akinek az számít, hogy a királyság minden tagja jól érezze magát, hogy a tisztelet és a megbecsülés legyen a legfontosabb, hogy ne legyen kivételezés, igazságos és jó király  legyen, ne olyan akinek csak a talpát nyalják az önös érdekek miatt…és ez nem csak királyságokra igaz, de érvényes akár egy országra vagy éppen a legkisebb falura is.

A csend erdejében sétál, itt minden olyan békés, csak egy - két kismadár vall szerelmet dalával párjának.Talpa alatt megreccsen egy ág, de félelem nélkül megy tovább. A nap aranysárga korongja, éppen hogy előbukkant a horizont alól. Nézi ahogy a hatalmas fák kimagaslanak az ég felé törve, olyan mámorító érzés. Lágy szellő fut a fák között, és a zöld levelek lassú táncba kezdenek, majd egyre vadabb ritmus marad az elfutó szél után. Kellemes borzongás járja át a testét, otthon van ősei földjén ahol ezredéve is születettek. Lassan sejtelmes fény árad szét a fák között, a nap sugara pásztázza az erdőt, egyre nagyobb területet elfoglalva szikrázó fényével. Az énekesmadarak hangja  vidámabban szól és a távolban megjelent egy szarvas. Nemes vad. Némán áll a szirten, kémleli a tájat, majd oda pillant ahol ő állt. Nézték egymást....furcsa pillanat, olyan érzése volt, mintha a vad értette volna minden gondolatát. A szarvas úgy dönt tovább áll, csak az ág reccsent a patája alatt. Ő is elindul, egy kis patak fut le a hegyről, az erdő lakóinak nagy örömére. A sárban vaddisznó dagonyászik hűti vastag varacskos bőrét. Az avar alól gombafejek hívogatóan kukucskálnak, arra várva valaki leszedi őket finom vacsorának. De vigyázz ez a gomba nem ehető! A nap aranyfátyla lassan szétterül az erdőben és a párából felszálló köd angyal arcokat idéz, gyönyörű látvány. Egyre beljebb halad az erdőben, a nap itt alig tudja melengetni a lába nyomát. - Nicsak mit lát... a szarvas áll tiszteletet parancsolóan nem messze tőle, figyeli minden léptét, majd csendben baktat vissza - vissza nézve. - Hívja magával... Elindult a szarvas után, az erdő egyre sűrűbb, talán nem kellene letérni az erdei útról, de a kíváncsisága és furcsa érzése sokkal erősebb volt a félelménél. Pedig az erdő egyre sötétebb volt a nap alig szűrődött át a fák között, mégis követte a szarvast és arra gondolt, míly csodával akarja megörvendeztetni. Lassan kezdett tisztulni az erdő, itt - ott már átszűrődött a napfénye és eme fénycsóvában apró bogarak kergetőztek, festeni sem lehetne szebbet ... gondolta. A szarvas egy tisztásra vezette amely az erdő közepén terült el. Pillangók röpdöstek virágról virágra, melyek a színpaletta összes színében pompáztak. A tisztáson őzikék legelésztek, itt még nem égette fel a nyár forró lehellete a füvet. A mező közepén egy forrás bújik elő a mélyből, melyet az őskor emberei víztározóba vezettek és a tisztás közepén egy tóvá formáltak. A tó körül megbújva szalamandrák leskelődtek, hátukon sárga foltokkal, melyet ijesztgetésnek szántak a rájuk vadászóknak. A fákról madarak lestek a tisztásra érkezőre és hangos rikácsolással jeleztek társaiknak. A csend erdeje ez, olyan csend, amelyre csak a természet képes, itt olyan nyugalomra talált, melyet már oly régóta keresett. Lelke megbékélt, szíve összes szeretetével szerette hazáját, amelyért ősei ezredéven keresztül küzdöttek. Mindennél fontosabbá vált számára ez ez érzés...és újult erővel elindult lefelé a szirtről....

Az eső esik,

könnyed eggyé olvadt,

 az arcodra csorgó

hűs esőcseppekkel.

Te csak állsz...

- és vársz -

még te sem tudod mire,

talán arra, hogy átölel

vagy arra, hogy

kimondja az egyetlen szót,

amit hallani akarsz

oly régóta,

és érezni,

minden szívdobbanásban,

 a szél susogásában,

esőcseppek ízében,

a Hold mosolyában,

vagy a

csillagok ragyogásában.

Te csak állsz...

az eső esik,

- még vársz -

 egy ölelést,

egy szót,

csak annyit...

Szeretlek!

2011. 08. 12. 20:57

Gyöngyök a folyóban...

/ emlékek /

Csendben állok a folyóparton,

emlékeim apró gyémántja

tőr elő szememből,

utat karcolva márvány arcomon,

majd vérszínű cseppként

eltűnik gondolataim mély vizében.

- a semmibe kiáltok -

 Szétgurult álomgyöngyök

most merre tartotok?

Halott szerelmes szavak

kifakult gyémántjai,

többé mért nem ragyogtok?

Folyót felhasító

ezüst selyemszál gondolat,

mért nem hozod vissza

életembe, a régmúlt vágyakat?

*

De a gyöngyök nem válaszolnak,

lent a folyó mélyén

viszi a víz őket messzire,

Emlékeim lélek kapuján át,

az örök semmibe....

( 2011. 06. 10. )

Magamba zártam...
- simogató mély hangodat;
mint a pillangó féltett vágyát,
ki átölelni készül a szivárványt.

Magamba zártam...
- napfényízű érett csókodat;
mint sötét éjjelt a betakaró,
bíborszínű hajnali pirkadat.

Magamba zártam...
- bőröd esőcsepp illatát;
mint az Univerzum csillagai,
a messzeségbe nyúló Óceánt.

Magamba zártalak...
- lényed örökre lelkemben él;
és a szerelem hullámhosszán,
testünk a végtelenben összeér.

2011. 05. 29.