Bakos Erika - Verseim

Felhőfogak harapdálják az eget,
szemeikből sós esőkönny csöpög,
villámoktól megriadt madársereg,
távolságot mér ég és föld között.
 
Pasztellre vált az ezerszín mező,
virágfejek búslakodnak a sárban,
érett gabonát fektet az idő,
míg álmokat szövünk esti vágyban.
 
Pózok és dacok múlnak nagy hévvel,
éji torkokból fel-felszakad bánat
hasítja az eget, lassan letérdel
az ember, ...s etet éhes bosszúvágyat.
 

K oronától hangos az egész világ,
O kos ember ma a fenekén marad,
R ettegsz, mert ép tüdőt is kirág,
O kkal, hiszen e patak tengerré dagad.
N e félj, ahogy jött úgy megy el,
A pró imák űznek fertelmes ragályt,
V éredben hit, s te ettől könnyezel,
I sten vigyáz rád, érzed válaszát.
R igó fütyül virágba borultak a fák,
U j életet babusgat a természet,
S zokj hozzá, az övé minden bőséged... 

Zúzmararuhába bújtak most a fák,
megfagyott ágakon tollas maskara,
szürke utcákon dermedt tisztaság,
egyelőre növekszik a tavasz magzata.

Nádast hajlít földig a hideg,
az erdőben tanyázó madár rikolt,
pocsolyaszemek jegén idő biceg,
horizontra gurul lassan a telihold.

Szivárgó állathangot hoz a szél,
egy szarvas csorda eledelt keres,
patáik alatt a föld hideg acél,
fenyvesek mélyén apró etető, kegyes.

Mérföldeken könny és veríték,
bőr alatt tőr utat a forróság,
hályogos fénytől szürkül az ég,
már nem kímélnek a tűzcsóvák.

Fekete szobrok az állatok,
elszenesedett apró tetemek,
az égen egy kóbor angyal sajog,
és jajgatnak az erdőtelepek.

Esőistent sirat a földrész,
Gonoszság, ám kinek az érdeke?
Mindenütt füst, pernye és dögvész,
lélekig hatol a hullák éneke...

álmosan kotorászok
szekrényben égtájakat
összekötő rongyok
csalogató fekete-piros
csipkék sorakoznak
míg elpakolok minden
régimódi ujjat
felszakadó sóhajok közt
hallgatom a csöndet

málló sarkokban
megbújik az Isten
és tépett könyvlapokban
ott lapul a vallás
vagy az ösi gyantaillat
kint egy tócsára
lámpafény vetül benne
a város forgataga
arcon üt a jövő
mégis meglépem céda útját