Bakos Erika - Verseim

Nèzd csillagom, már hajnalodik,

összefolyt az ég vére a földdel,

testem melege megóv ne félj,

Hamar itt a nyár és a fű is zöldel.

Tudom, fejünk felett halalmadár köröz,

de te ne félj, --(Apa örökre elment,) 

fekszik az agyonlőtt emberek között.

Az én szívem már csak miattad ver bent.

Ne sírj csillagom, mesélek neked,

a kék madárról, a szavak erejéről, 

csak ne lásd a könnyeim, -anya szeret,

mikor lesz vége Isten kegyelméből...

Árva labdák a téren, egy anyasziv

mennyit bír még e végtelen világon,

míg gyermekké nevel engem is a hit,

fájdalmat a visszatérhetetlen múltba kiáltom.

Azt hittem, hogy a belém vésett múlt 

és szabadság vágy a korommal jó 

messze jár, de nem így van, valahol

még hallom és érzem a kitörni akarást, 

a szavak néma sikolyba fulladását, 

vagy az ökölbe szorult kezek fájdalmát.

Hatvanöt éve próbálták elnyomni

az akkor még elnyomhatatlan ideát. 

Sortüzeket és megtorlásokat hozott 

a nép hithű szabadság keresése. 

Piros szegfűt és piros lobogót dobott

síró anyák ölébe, miközben éles 

golyóval kivert ingek vörösét többé 

nem mossa le a bánat. Számtalan 

ember próbált szebb. jövőt teremteni, 

de csak vér száradt a hideg vasakra.

Ma mit tudtok erről, emlékszik még 

valaki a tankok keserves morajára,

pufajkás verő emberekre, a börtönök 

vér és húgyszagára? Már nem... 

Otthon ez nemvolt beszéd téma, 

de sokszor elcsíptem egy-két szemrebbenést, 

mikor apám és nagyapám egymásra nézett, 

a kegyetlen múlt izzott a levegőben. 

Már rég elfajzott a szegfűk vöröse, 

és a szivárvány összes színében

próbálnak újra eszmét, elfogadást 

és demokráciát önteni a fejekbe, de

akiben ott van, nincs szüksége rá. 

Akiben nincs, annak falra hányt borsó. 

Hit és Nemzet elcsépelt mantra,

nekik sosem számított a haza akarata.

Ismét sok a megmondó ember, az

én jobban tudom, mint te ember, de

ők próbálták-e megállítani a tankokat, 

vagy netán most megállítanák-e őket? 

Fel adnák-e a hitet, jellemet, családot

a szabadságért, mint az akkoriak, vagy

csak fotelhuszárai ennek a kornak, 

öntörvényű szellemiségei a múltnak. 

Emlékezzünk! 

A harc még be sem fejeződött, 

talán mindenki lát mindent, 

talán mindenki hall mindent... 

Sötét utcák, mély szegénység. 

Megtört arcokat ráncol a kétség. 

- Sorsokba temetve. 

Kisirt szemű anya Istent vádol. 

Átkozva mindent aprót számol. 

- éhes a gyereke. 

Hatalmas tenyér rendet tanít. 

Apró hátgerincről csendet hasít. 

- Vörösödő eszme. 

Közöny és pohár, mi öl hamarabb, 

ha kurva a rendszer, melyik szarabb. 

- Hazudnak reggel és este. 

Régim kicsit átirva. 

Bordarácsok közé 

Csukott szemek mögött olvad a lét, 

Rózsaszín vágy csókolt régmúlt éveket,

Bordarácsok közé szorult az illatod, 

Angyalok szívják véremet. 

( Pilinszky után szabadon) 

2021. 6. 10 

Madárdal

Szólt a madár csendesen, 

-Isten megáld higgy nekem. 

egy kékszemű tó napra néz, 

itt minden olyan, mint a méz...

Madárka élesitsd fegyvered, 

az ember szíve megreped. 

Székely leány sír, nincs haza, 

Földünk már rablók otthona. 

Földünk már rablók otthona, 

Székely leány sír, nincs haza, 

az ember szíve megrepedt, 

madárka élesitsd fegyvered. 

Ott minden olyan, mint a méz, 

egy kékszemű tó napra néz, 

Isten megáld higyj nekem, 

- szólt a madár csendesen. 

221. Július 4.

Csöndes derüben vedlenek a fák,

egy-két levél ragaszkodva elidőz,

a nyár lassan leveti céda ruháját, 

és rőt talpakon megérkezik az ősz. 

Mondd, mit érlel a bágyatag nap, 

rozsda-mezőkre hoz-e változást, 

mezítlábas lélek szárnyakat kap, 

s felhők mossák el az út létporát.