Ercsa2017 blogja

Nap sugároz szívembe melegséget,
Lelkembe árasztja a mélységes csendet,
Ölelő karja add nekem gyengédséget,
Rakoncátlan szellő boldogságot hirdet.

Legszebb álmom, amire vágyom,
Nem az, hogy megtaláljam párom,
Inkább szeretném keresni önmagam,
Mindenki ismerje jól szavam.

Ki vagyok én, merengek,
Miről zengenek az egek,
Messziről hívogatnak a fellegek,
Amikre készülök, az fergetegek.

Utamra lépni rettegek,
Hogy mit hoz a jövő, félek,
Bátorságom összeszedve régiről lelépek,
Új életet magamnak felépítek.

Tudom már, mit akarok,
A messzeségbe merre tartok,
Dacolva viharokkal, harcolok,
Magamnak ennyivel tartozok.

Van,hogy az egység magától eltűnik,
S ki közel állt,mostanra messze jár, 
A fény hűvös éjszakában elsötétül ,
S vérfagyasztó éjjel vihar közeledik,
A madárka nem dalol többé,
S kalitkájából kitörni vágyik.
Az állom ,mely messzeségbe repít, 
Reményt adva ragyog holdfényként.


Néma fájdalom,mélyen gyötrő érzések,
S mégsem adja fel,újra feláll.
Nem engedi lelkét a sötétség istenének,
S repül mert repülnie kell,
Roskadni látszik terhek nyomják, 
S mégis önfeledten szárnyal.
Ha zuhanni vágyna emlékei felemelik,
S gyengéden simogatja testét a szél,
Megváltást hozó eső. 


Kiáltást melyt senki sem hall,
S a háborgó tenger mely oly mélységesen kék, 
Tükrözi lelkem üres magányát, 
S nem azért mert egyedül vagyok, 
Azért mert egyedül hagytok. 
S bár Én is hibás vagyok, 
A látszat néha csal, 
S ezt Te is jól tudod.