Ercsa2017 blogja

A behúzott sötétítő nem segített abban, hogy Amarella elkerülje a felkelő nap első sugarait. Próbálta kinyitni a szemeit, de a beszűrődő napfény nem engedte. Csukott szemmel botorkált ki a konyhába, hogy kávét főzzön magának.

Amint feltette a kávét, lehuppant a kerek ebédlőasztal mellé, kedvenc székére. Imádta rusztikus stílusát, mélybarna, sötét árnyalatait, amelyek az évek nyomait és a régi idők hangulatát idézték, mégis elegáns megjelenést kölcsönöztek neki. Pár évvel ezelőtt vásárolta egy régiségkereskedőnél, és pont olyan kényelmes volt, amilyet igényelt. Általában törökülésben ült, vagy csak az álláig húzta a térdét; mindegy volt, csak ne lógjon a lába. Talán így érezte magát igazán biztonságban.

Szíve régóta tele volt szomorúsággal. A magány felemésztette lelkét. Múltbéli csalódások sokasága hatalmas falakat emelt köré. A tegnap estéről egy összegyűrt papírdarab maradt az asztalon, melyre bormámoros pillanatában verset írt. Sokszor írt, hogy enyhítse fájdalmát, és mostanában egyre gyakrabban érezte szükségét ennek. Felvette, és olvasni kezdte, hogy felidézze, és talán megértse érzéseit.

---

Vihar tombol lelkemben,

s csapkod ajtót, ablakot.

Félelemtől reszket testem,

s nem vagy itt velem.

Nem fogod két kezemet,

s nem nyújtasz többé reményt.

Vígan éled életed nélkülem,

s nem vagy itt velem.

A vihar már csendesül,

s már kezem sem reszket.

Távol vagy tőlem, s messze,

nem vagy itt velem.

Nem félek már semmitől,

legyőztem sokmindent.

Nincs is rád többé szükség,

hisz nem vagy itt velem.

Kecsegtető szavaid

nem hatnak rám többé.

Elmúlt, ami elmúlt,

soha nem nézek vissza.

Napsütésben élek boldogan,

napjaimat más teszi szebbé.

Elfeledem a múltat,

soha nem nézek vissza.

---

A friss kávé illata betöltötte a konyhát. Amarella éppen fel akart állni, hogy töltsön magának egy csészével, amikor megszólalt a mobiltelefonja. Ránézett a kijelzőre, és látta, hogy a nővére hívja.

– Jó reggelt, Sára! – szólt álmosan a telefonba.

– Jó reggelt, húgi! – boldogan és izgatottan köszöntötte Sára. – Készülj, nem sokára ott vagyok érted.

– Hova megyünk? – kérdezte kíváncsian Amarella.

– Tudom, nem fog tetszeni, amit hallani fogsz, de nem tudtam nemet mondani. – Hosszas csend következett.

– Ne csigázz, Sára! – sürgette Amarella.

– Este randira mész Márkkal.

– Mi? Sára, miről beszélsz? Tudod jól, hogy nem tetszik Márk.

– Tudom, de Márk megkért, hogy szervezzek nektek egy randit. – Bűnbánóan magyarázkodott Sára.

– Nem lett volna muszáj beleegyezned – válaszolta Amarella dühösen.

– Sajnálom, de Márk már mindent előkészített. Kérlek, menj el csak egyszer! – kérlelte Sára.

– Rendben, egyetlen egy randi, és utána leszálltok rólam! – mondta határozottan Amarella.

– Imádlak, húgi! Húsz perc múlva ott vagyok érted – sikította Sára a telefonba.

– Oké – kiáltotta Amarella, mert a sikítás hatására elkapta a telefont a fülétől.

---

Már a csésze kávéját kortyolgatta Amarella, mire sikerült észhez térnie a történtek után. Régóta ismerte Márkot, bátyja gyerekkori jó barátját. Az egész család kedvelte és szerette, de ő nem érzett iránta barátságon kívül semmit.

Tudta jól, milyen érzékeny lelkű fiú, és nem szerette volna összetörni a szívét. Nem értette, miért fontos családjának, hogy szerelmes legyen. Nem akart az lenni, újabb csalódást átélni. Azon töprengett, vajon a boldogság a szerelemből fakadhat-e? Ha a szívünket kitárjuk, és átadjuk magunkat az érzésnek, teljessé teszi-e az életünket? Álmaink követése miért nem elég? És ezt vajon ki dönti el: mi magunk vagy a társadalom? Nem értette az elvárások súlyát.

Nem kutatja a szerelmet, mégis vágyik rá. Nem akarja a velejáró fájdalmat, de élni sem tud nélküle. De vajon a szerelem az, amire ennyire vágyik, vagy a megfelelési kényszer érezteti ezt vele? Mi fontos neki? Ki ő valójában? Hogy találhatna meg valakit, mikor önmagát sem érti?

---

Mire feleszmélt az elmélkedésből, az óra kilencet ütött. Azonnal készülődni kezdett. Hamarosan hosszú duda hangja törte meg a csendet.

– Megyek már! – kiáltott ki az ablakon Amarella.

Gyors léptekkel indult a kapu felé, hosszú gesztenyebarna haja gyengéden csiklandozta a nyakát, a természetes hullámok vadul táncoltak a vállán. Amint beszállt a kocsiba, kérdőn nézett nővérére.

– Nem hiszem el, hogy ezt csináljátok velem – mérgesen tekintett Sárára.

– Jaj, jól van már, ne csinálj ilyen nagy ügyet belőle! Segíteni akarok neked – próbálta enyhíteni a feszültséget Sára. Tudta, hogy nem szólhat bele a húga életébe, mégis úgy érezte, valamit tennie kell. Nem akarta, hogy Amarella úgy élje le az életét, hogy nincs családja.

– Persze, nem téged hoznak kellemetlen helyzetbe – zsörtölődött Amarella.

– Én minden szó nélkül repülnék Márk karjaiba, ha a helyedben lennék – halvány mosoly ült ki az arcára.

– Miért pont Márk? Miért akarod ennyire ezt a kapcsolatot? – érdeklődve nézte nővérét Amarella.

– Ez nagyon egyszerű. Gazdag, jóképű, udvarias, romantikus, és oda van érted, és ez pont elég a te helyzetedben – felhúzta szemöldökét, majd folytatta.

– Tudom, nem szereted, ha ezt mondom, de 31 éves vagy, és az idő nem áll meg. Nem lehet örökké várni a tökéletes pillanatra. Ideje túllépni a fájdalmakon. De úgy látom, nem is akarsz – aggodalom csengett Sára hangjában.

– Értelek, minden az én hibám. Nem gondolod, hogy az én életem és jogom van dönteni? Nem tehetek róla, hogy nem talál rám a szerelem. Nem leszek olyannal, aki iránt nem érzek semmit. Inkább vagyok egyedül. – Nővére szavait nem értette, miért ragaszkodik ennyire, hogy párra találjon. Mintha a családja nem tudná elfogadni, hogy egyedül van. Ez az érzés lassan rátelepedett, ürességet hagyva maga után. Egy olyan ürességet, ami szinte már fájt.

---

Csendben, némán ültek egymás mellett a kocsiban, míg meg nem érkeztek a pláza parkolójába. Sára nem tudta, mit mondhatna húgának. Tudta jól, hogy megbántotta, de hallania kellett. Attól függetlenül, hogy sokszor nem értettek egyet, nagyon szerette Amarellát. Nem tudta, mi tévő legyen, hogyan segíthetne. Eszébe sem jutott, hogy a legjobb, amit tehet, az az, hogy hagyja élni az életét, és irányítás helyett támogassa. Hiszen a húga, és kötelességének érezte, hogy segítsen neki élete irányításában. De vajon ki tudja, mi jó Amarellának? Amarella a saját boldogságát kereste, és ez miért nem lehet elég? Mintha visszahúznák mások elvárásai.

– Sajnálom, túl durva voltam. Én csak szeretném, hogy boldog legyél, és ne egyedül öregedj meg. Féltelek – szólalt meg végül Sára hosszas csend után.

– Nem kell félteni. Hiszen soha nem leszek egyedül, mert ti itt vagytok nekem. És attól, hogy nem találtam meg a párom, és nem is vágyom most rá, az nem jelenti, hogy már soha nem is lesz – kedvesen, megbékélve mosolygott Amarella nővérére.

---

Ahogy kiszálltak a kocsiból és körbenéztek, csak akkor vették észre, milyen sok autó van a parkolóban. Rádöbbentek, hogy nem lesz könnyű dolguk a vásárlással. A sivár betonparkolót színes autók pompája járta be: piros, kék, sárga és megannyi árnyalat. A meleg aszfaltnak hála a betérő autók olvadt gumiszaga járta át az egész parkolót. Sára és Amarella a lift felé vették az irányt.

Belépve a ruhabolt ajtaján, Sára szeme felcsillant. Szebbnél szebb ruhák lógtak a vállfákon. Szeme egyszerűen extázisba esett a látványtól. A tágas eladótérben a világítás pompásan tükrözte vissza a színes eleganciát, amit a bolt falai és ruhái sugároztak. Sára a kimért, tudatos nő színekkel játszó, angyalkinézetű hölgy volt. Senki sem gondolta volna ránézésre, milyen kemény tud olykor lenni. Elegánsan, csinosan és színesen szeretett öltözködni. Minden színes ruhadarab jól állt neki.

---

Hosszas nézelődés után Sára leakasztott egy elegáns, gyönyörű piros ruhát a vállfáról, és Amarella kezébe nyomta.

– Ezt próbáld meg! Igazán lélegzetelállító darab.

Amarella nagy sóhajjal átvette a ruhát. Nem az ő stílusa volt, de nem volt kedve ellenkezni.

– Próbáld meg! – biztatta nővére, és a próbafülke felé irányította.

Sokadik ruhapróba után kedvetlenül zárta magára a próbafülke ajtaját. Felvette a piros ruhát, és csodálkozva nézte magát a tükörben. Amikor kilépett a fülke ajtaján, Sára álla leesett. Tudta jól, hogy húga csinos, attól függetlenül, hogy teltebb az alkata. Soha nem látta olyan ruhában, ami az előnyös idomokat kiemeli, takarni valót pedig elrejti. Tökéletesen illett Amarellára. Mély kivágása a mell domborúságát hangsúlyozta, de mégis csak annyit mutatott, ami még nem közönséges. Szoknyája térdén táncolva simogatta bőrét.

– Gyönyörű vagy! – szólalt meg végül Sára, húga kezét szorongatva.

– Köszönöm – pirult el Amarella.

– Neked tetszik? – kérdőn nézte húgát Sára.

– Igen, nagyon – széles mosollyal simította végig kezét a ruhán. Nem gondolta volna, hogy egy ilyen ruha jól állhat neki.

– Rendben, akkor már csak a cipőt kell megtalálnunk. – Elégedetten indult Sára a cipőosztály felé.

---

Fél óra nézelődés után Amarella megtalálta a tökéletes lábbelit, ami Sárának is tetszett. Már a parkoló felé indultak, amikor Sára telefonja megcsörrent.

– Jaj, ne. Teljesen kiment a fejemből! – mondta ijedten, és húgára nézett.

– Szia, bátyuskám! – nyájasan üdvözölte bátyját.

– Szia. Én már itt vagyok. Ti merre vagytok? – érdeklődött Ivó.

– Most indulunk a plázából. Tizenöt perc, és ott vagyunk, sietünk.

– Rendben, várlak titeket.

Amarella kérdőn nézett nővérére. Láthatóan semmiről nem tudott, úgy tűnt, Sára elfelejtett szólni Ivóval való találkozásról.

– Miért nem szóltál, hogy Ivóval is találkozunk? – szűkítette össze szemét Amarella.

– Azért, mert elfelejtettem – vágta rá gyorsan Sára.

– Elfelejtetted? Érdekes, hogy pont ma találkozunk Ivóval, és pont most felejtesz el szólni. Hát remek! – mondta Amarella durcásan, keresztbe font karral.

– Menjünk, már vár minket – mondta Sára, mintha észre sem vette volna Amarella bosszúságát.

---

Ivó a kávézó előtti teraszon ült, és várta a húgait. Magas, fekete hajú, mélybarna szemű, jóképű fiatalember volt. Sugárzott belőle a magabiztosság és a szigor. Testvérei mindig is felnéztek rá és tisztelték.

A lányok már a kávézó felé igyekeztek, amikor Amarella megbotlott, és hatalmasat csattant az aszfalton. Sára kuncogva segítette fel, majd mikor már kinevette magát, megkérdezte Amarellát, jól van-e.

– Semmi bajom! – rántotta ki magát Sára segítő kezei közül.

Amarella a fájdalomtól sántítva bicegett Ivó asztalához, és gúnyos mosollyal ledobta magát a székre.

– Szia, Ivó! – köszöntötte bátyját.

– Szia, húgi, minden rendben van? – kérdezte, miközben a vérző térdére nézett.

– Igen, csak útközben megbotlottam, és elestem.

– Látnod kellett volna, nagyon vicces volt – kuncogott Sára Amarella szerencsétlenségén. Amarella csak gúnyos mosollyal válaszolt.

– Gyönyörű ruhát választottunk ma estére – újságolta izgatottan Sára.

– Örülök, hogy megérte várakoztatni engem – mosolygott Ivó a húgaira.

– Várj, te is tudsz a randiról? – kérdezte döbbenten Amarella.

– Persze, először tőlem kért engedélyt Márk. Igazi úriember, nem gondolod?

– Persze, az – válaszolta Amarella, fintorral az arcán, miközben az utca felé bámult. Kerülte testvérei tekintetét. Neheztelt rájuk, amiért ilyen csúnyán kijátszották. Nem tudott másra gondolni, csak a közelgő randevúra, amit  egyáltalán nem akart. Bár kedvelte Márkot, a szívén hatalmas súlyt érzett. Nyomasztotta a gondolat, hogy fel kell adnia függetlenségét. Álmait akarta követni, és úgy érezte, a szerelem csak visszatartaná.

– Ideje indulnom – szólalt meg végül Amarella. – Készülődnöm kell.

– Persze, menj csak. Mi még maradunk. Jó szórakozást este! – kacsintott Sára húgára.

– Sziasztok! – Amarella egy-egy puszit nyomott testvérei arcára, majd sietve távozott.

– Mit gondolsz, össze fog jönni Márkkal? – kérdezte Ivó kíváncsian Sárát.

– Nem tudom, de remélem – mosolygott Sára.

– Oly régóta van egyedül. Voltak neki udvarlói, amiről én nem tudok? – nézett kérdőn Ivó.

– Igen, voltak, de mind csak játszott vele. Nem gondolták komolyan, és mindig összetörték Amarella szívét – mondta Sára szomorúan, miközben lassan kevergette a koktélját.

– Márk nem merne játszani vele – mondta Ivó, szemeiben védelmező fény lobogott. – Egy báty számára ez a legfontosabb.