A szabadság útján

A behúzott sötétítő nem segített abban, hogy Amarella elkerülje a felkelő nap első sugarait. Próbálta kinyitni a szemét, de az erős fénytől nem sikerült, így csukott szemmel botorkált ki a konyhába, hogy kávét főzzön magának. Amint feltette a kávét, lehuppant a kerek ebédlőasztal mellé a kedvenc székére. Imádta a rusztikus stílusú kinézetét, a mélybarna, sötét árnyalatait, amelyek az évek nyomait és a régi idők hangulatát idézték, de mégis elegáns kinézetet kölcsönöztek neki. Pár évvel ezelőtt vette egy régiségkereskedőnél, és pont olyan kényelmes volt, ami az igényeinek megfelelt. Általában törökülésben ült, vagy csak az álláig húzta a térdét; végül is mindegy volt, csak ne lógjon a lába. Soha senki nem értette, miért jó neki ez a testpozíció. Édesapja többször is megjegyezte, hogy ne csodálkozzon, ha elzsibbad a lába ettől az üléstől, amikor panaszkodott, hogy nem bír lábra állni annyira, elzsibbadtak a lábai. De ez soha nem tartotta vissza attól, hogy újra és újra ezt a ülésmódot válassza. A friss kávé illata betöltötte a konyhát, és Amarella éppen fel akart állni, hogy töltsön magának egy csészével, amikor megszólalt a mobiltelefonja. Ránézett a kijelzőre, és látta, hogy a nővére hívja.

– Jó reggelt, Sára! – szólt álmosan a telefonba.

– Jó reggelt, húgi! – boldogan és izgatottan köszöntötte Sára húgát. – Készülj, nemsokára ott vagyok érted.

– Hova megyünk? – kíváncsian érdeklődött Amarella a nővérétől.

– Tudom, morci leszel, de nem érdekel, este randira mész Márkkal.

– Micsoda? Sára, mit műveltél? Tudod jól, hogy nekem nem tetszik Márk, már ezt nem egyszer meg is beszéltük – korholta Amarella nővérét.

– Tudom, de nem tehetek róla, Márk keresett meg, hogy intézzek egy randit nektek, és megígértem neki, hogy ma este elmész vele – magyarázkodott Sára, hogy kihúzza magát a felelősség alól.

– Nem lett volna muszáj beleegyezned, és ne akard magad mentegetni. – Jól ismerte Amarella a nővérét, és tudta jól, hogy túlságosan is szereti beleütni az orrát mások dolgába. Dühös volt Sárára, amiért ennyire kényelmetlen helyzetbe hozta.

– Sajnálom, de nincs más választásod, mert Márk már mindent előkészített, és nagyon várja az estét. Kérlek, menj el csak most az egyszer! Ha utána is azt mondod, nem, akkor békén hagyunk téged – kérlelte Sára a húgát.

– Rendben, egyetlen egy randi, és utána békén hagytok vele! – Határozottan és kifogást nem tűrően hangzott Amarella hangja.

– Imádlak, húgi! Húsz perc, és ott vagyok érted – sikította Sára a telefonba.

– Oké – kiáltotta Amarella, mert a sikítás hatására elkapta a telefont a fülétől.

Már a csésze kávéját kortyolgatta Amarella, mire sikerült észhez térnie a történtek után. Régóta ismerte Márkot, bátyja gyerekkori jó barátját, akit az egész család kedvelt és szeretett, de ő nem érzett iránta barátságon túl semmit.

Tudta jól, milyen érzékeny lelkű fiú, és nem szerette volna összetörni a szívét. Márk mindig is jó barátja volt neki is, legalábbis mindig úgy érezte Amarella, hogy számíthatnak egymásra és bízhatnak egymásban. Igaz, az utóbbi pár évben eltávolodtak egymástól, de soha nem gondolt rá férfiként. Nem értette, miért akarja a családja ennyire, hogy szerelmes legyen, hiszen ő nem akart az lenni, mert amikor az volt, mindig összetörték a szívét, és most egyáltalán nem vágyott szívfájdalomra. Mélyen elgondolkodott azon, hogy vajon csak a szerelem létezik az emberek életében? Csak az tehet minket boldoggá? Ha nem vagyunk szerelmesek, és nincs társunk, akkor boldogok sem lehetünk? És ezt vajon ki dönti el: mi magunk vagy a társadalom?

Nem akarok szerelmes lenni, de mégis vágyom rá. Nem akarom a velejáró fájdalmat, mégis szomjazom rá. De vajon a szerelem az, amire ennyire vágyom, vagy a megfelelési kényszer érezteti ezt velem? Mi fontos nekem? Ki vagyok én egyáltalán?

Mire feleszmélt az elmélkedésből, az óra kilencet ütött, abban a pillanatban felugrott, és elkezdett készülődni, mert a nővére öt percen belül megérkezik, és ő még fel sem öltözött. Felkapta gyorsan a kedvenc ruháját, hozzá a kedvenc cipőjét, gyors fésülködés és fogmosás után már készen is állt az indulásra. Szerencsére nővére késett, így időben kész lett. Hosszan nyomta Sára a dudát, már az ember azt hihette, ráfeküdt valami rosszullét okán, de teljesen jól volt.

– Megyek már! – kiabált ki az ablakon Amarella.

Gyors léptekkel közeledett a kapu felé, a hosszú gesztenyebarna haja gyengéden csiklandozta a nyakát, a természetes hullámok vadul táncoltak a vállán. Forró reggelnek ígérkezett, ő mégis fekete ruhadarabokat viselt. Egy bő póló és egy kék, bő, térdig érő farmernadrág tornacipővel. Amint Amarella beszállt a kocsiba, korholni kezdte nővérét.

– Nem hiszem el, hogy ezt csináljátok velem – mérgesen tekintett a nővérére.

– Jaj, jól van már, ne csinálj ilyen nagy ügyet belőle! Segíteni akarok neked – próbálta csitítani Sára a húgát.

– Persze, nem téged hoznak kellemetlen helyzetbe – zsörtölődött Amarella.

– Én minden szó nélkül repülnék Márk karjaiba, ha a helyedben lennék – förmedt Sára Amarellára.

– Miért pont Márk? Miért akarod ennyire mellettem tudni? – érdeklődve nézte Amarella a nővérét.

– Hát ez nagyon egyszerű kérdés. Gazdag, jóképű, udvarias, romantikus. Oda van érted, és az, hogy oda van érted, jó alap arra, hogy végre férjhez menj – szemöldökét felhúzva nézte húgát, majd folytatta.

– Nincs túl sok jelentkező, sőt, egy sincs, nem válogathatsz. Nézz magadra: 31 éves szingli vagy, és egy ruhaboltban dolgozol, diploma és gazdag család nélkül. Nem kapkodnak érted. Meg aztán egy kicsit fogyhatnál is, hogy vonzóbb legyél, a stílusodról nem is beszélve, de Márk így szeret téged – Sára, megbánva szavait, erősen szorította a kormányt. Tudta jól, hogy igaza van, de ez a nyersesség neki is fájt.

– Értelek, minden az én hibám, de ez az én életem, nem? Egyébként mindig van jelentkező, de egyik sem tudja elcsábítani a szívemet, erről aztán tényleg nem tehetek, és nem tudom, miért van ez így – nővére szavai nagyon fájtak neki, és nem értette, miért ragaszkodik ennyire a házassághoz.

Csendben, némán ültek egymás mellett a kocsiban, míg meg nem érkeztek a pláza parkolójába. Sára nem tudta, mit is mondhatna a húgának. Megbántotta, és ez fájt neki, mert nem akart fájdalmat okozni tetvérének. Attól függetlenül, hogy sokszor nem értettek egyet, nagyon szerette Amarellát. Nem tudta, mi tévő legyen, hogyan segíthetne a húgának. Eszébe sem jutott, hogy a legjobb, amit tehet, az az, hogy hagyja, élje az életét, és irányítás helyett támogassa őt. Hiszen a húga, és kötelességének érezte, hogy a jó útra terelje. De vajon Amarellának milyen a jó út?

– Sajnálom, túl durva voltam. Én csak szeretném, hogy boldog legyél, és ne egyedül öregedj meg, féltelek – szólalt meg végül Sára hosszas csend után.

– Nem kell félteni, hiszen soha nem leszek egyedül, mert ti itt vagytok nekem. És attól még, hogy nem találtam meg a párom, és nem is vágyom most rá, az nem azt jelenti, hogy már soha nem is lesz – kedvesen, megbékélve mosolygott Amarella a nővérére.

Ahogy kiszálltak a kocsiból, és körbenéztek, akkor vették csak észre, milyen sok kocsi van a parkolóban, és rádöbbentek, hogy nem lesz könnyű dolguk a vásárlással. A sivár betonparkolót színes autók díszítették, így eléggé kellemes volt a látvány. Piros, fekete, kék, sárga és megannyi szín. Forró nyári nap volt, és a parkolóban még tűrhető is volt a hőség. A meleg aszfaltnak hála a betérő autók olvadt gumiszaga járta át az egész helyiséget. Sára és Amarella a lifthez sétáltak, hogy azzal menjenek fel a második emeletre, ahol a ruhaboltok találhatók.

Ahogy beléptek a ruhabolt ajtaján, Sára szeme felcsillant. Szebbnél szebb ruhák lógtak a vállfákon. A szeme egyszerűen extázisba esett a látványtól. A tágas eladótérben a világítás pompásan tükrözte vissza a színes eleganciát, amit a bolt falai és a ruhák sugároztak. Sára nagyon kedvelte a színeket, és a kimért, tudatos nő színekkel játszó, angyalkinézetű hölgy volt. Senki nem gondolta volna ránézésre, hogy milyen kemény tud olykor lenni. Elegánsan, csinosan és színesen szeretett öltözködni, és minden ruhadarab és szín jól állt neki.

Hosszas nézelődés után Sára leakasztott egy elegáns, gyönyörű piros ruhát a vállfáról, és Amarella kezébe nyomta.

– Ezt próbáld meg, igazán lélegzetelállító egy darab.

Amarella nagy sóhajjal átvette a ruhát, ami nem az ő stílusa volt, de nem volt kedve ellenkezni.

– Próbáld meg! – biztatta nővére, és a próbafülke felé irányította.

Sokadik ruhapróba után kedvetlenül zárta magára a próbafülke ajtaját, ahol most meglepően nagy volt a kosz. Emlékeiben tisztán látta, hogy két órával ezelőtt még rend és tisztaság volt. Azon elmélkedett, hogy lehetnek nőtársai ennyire igénytelenek. Szép ruhát húznak, és koszt hagynak maguk után. Vajon milyen nők lehetnek ezek? Felvette a piros ruhát, és csodálkozva nézte magát a tükörben. Amikor kilépett a fülke ajtaján, Sára álla leesett. Tudta jól, hogy húga csinos, attól függetlenül, hogy teltebbek a testrészei, de soha nem látta olyan ruhában, ami az előnyös idomokat kiemeli, amit pedig el kell rejteni, azt elrejti. Tökéletesen illet a ruha Amarellára. Mély kivágása a mell domborúságát hangsúlyozta, de mégis csak annyit mutatott, ami még nem közönséges. Szoknyája térdig ért, ami szépen pörgött, ha a leányzót megpörgették.

– Gyönyörű vagy! – szólalt meg végül Sára, húga kezét szorongatva.

– Köszönöm – pirult el Amarella.

– Neked tetszik? – kérdőn nézte húgát Sára.

– Igen, nagyon – széles mosollyal az arcán simította végig kezét a ruhán.