Fehér

A nagymamám azt mondta egyszer:

– A fehér nem szín.

Hanem csend.

Akkor még csak mosolyogtam,

nem tudtam, mit mesél.

Csak később értettem meg,

milyen mélyen bennem él.

Fehér volt a tej a bögrében,

a párna, mely álmot adott,

az első hó a kertek alatt,

mely még lábnyomot sem hordott.

Fehér volt anyám ölelése,

mikor féltem valamitől.

Fehér volt a megbocsátás,

mikor elfáradt a szív belül.

Aztán láttam fehér falakat,

kórtermek hosszú csendjében,

és fehér rózsát egy kézben,

egy búcsúzó temetésen.

Akkor értettem meg lassan,

hogy a fehér sokkal több.

Nemcsak fény a világ fölött,

hanem minden, ami örök.

Fehér a remény, ha felébred,

fehér a hit, ha hazatalál.

Fehér a könny, amely megtisztít,

s a béke, mely csendben ránk talál.

Fehér a szeretet első érintése,

fehér az utolsó ölelés.

Fehér minden új kezdet,

és minden őszinte megbékélés.

Ha egyszer elfárad az élet,

s túl nehéz lesz minden út,

a fehér majd mellém ül csendben,

és nem kérdez... 

csak velem marad.

Mert a fehér nem csupán egy szín.

Hanem egy tiszta, nyitott világ.

Az a hely, ahol minden érzés

végre hazatalál.