Elvont blogja
Az óránál
Az óránál
hol megláttalak
A város szívében,
Te ott álltál,
mosolyogtál
a hóesésben
S szívembe beszöktél,
kedélyesen
Felköltöttél,
legbelül mélyen
tüzet parancsoltál
s utat törtél
álmom földjén
Elvarázsoltál,
mint egy égi tündér
Az óránál
Lidérc
Zavargó óriás
rémtettek bajnoka
Dermesztő zuhanás,
hogy rámtapadt arca
Ominózus füstköd
követ mindenhova
kötelekbe kötöz
s el nem oldoz soha
Álarc mögött szelíd
vérfagyasztó a maszk
de belül mégis vív
bennem az ellenharc
Ámbár kínomból él
húsa belül éget
Ki semmitől se fél,
övé ez az élet...
Az őszvirág
Illatozzál szép ősz virága
gyászba fordult fekete
rothadt levél avar sarjára
zápor mézes kenyere
Tépjed marcangoljad elődödet
belőle a csúfot meg se ne hadd
Dicső virágzatod megőrözzed
s ha van Napszín mosolyát se tagadd!
Lengedezzék tövis és éles kés
Mélyessz belém levelet és teret!
hol megbújhat a régvolt kegyesség
mi a forró szívekből eredett...
Gyász-tánc heves, fürge pillanatod
öröm-bánat kelyhéből édes bor
Miért vannak gondok indulatok?
Emésszed el,orozd, a ferde szót
Illatozzál szép ősz virága
szél szárnya vigye messze, magasra
Minden szégyenfoltját e világnak
Öntsed könnyem tied-magadba
Napkelte előtt
Tűnődtél-e már a ködben,
miből jő, mi lesz belőle?
Egyszeri víznek csak terménye tán,
tájra kivetült alantas magány?
Vagy lelkünknek árja függönybe zárva?
Nem tudhatom én, nem sugall magára
varázsa mégis rabul ejtő szépség
Ha kívánom, magába rejt, elemészt
elzár ezer csintalan kép elől
A kép mi tegnapomból jő elő
a tegnapokból él, hogy hiányozzék
emlék-emlék mit újból megélnék
Hús-vér fehérséggel ő költhet föl
előtör a halovány semmiből
s nem lőn holnap tegnapommá
lesz ő emlék-képim gyümölcs-kosarává
Benne rejtve találhatom,
Minden elmúlt pillanatom
miket morzsolt malomkő
Feneketlenül az idő
A mementókat, a mementóját,
bájos szóknak rikoltó ódáját
Csillámlása arcom gödreiben hever
kivonván kardját, bátran óvta sarját meg
dacolt a Nappal de ő elbukott
Kudarcába mégsem fulladhatott
ki belé lépett tétován, meglátta,
hajnalokon át midőn dajkálta,
mosdatta a múltat a szerelmet
Delelőre magába itta a telet
S mégis csak én láttam e nagy varázst?
más népnek ez csak látomás, se nem más?
Ásson hát és kutasson a műszered!
Miért nincs az, mit nem lát emberi szemed?...
Ha így vagyon, nem hagyhatom így hát
Előtted tárom fel csak szívem titkát
Gyere, hát rejtezzünk ma mink is a ködbe!
ha senki soha nem is tette még előtte…
Az örökségben napkelte előtt
ázzon szerelemben, szívünk-lelkünk
Forrjon, izzon bele vörös a formába
boldog kézzel így tegye, egybeformálja
Szorulna minden szerelmesség a ködbe
az óvná majdan kedvét örök időkre
S boldog lőn az ki benne látta, talála
szíve párja bársonyos orcájára…
Talán így van, talán mégse…
Talán csak én merem ,hiszem ,
Tudom, az enyém szívem jó helyen van,
Örök tűzben a Tiedbe olvadtan
Tűnődnél-e már a ködben?
miből jő,mi lesz belőle…