Magány

Nem tudlak többé ébren tartani egy álomban amit csak én hittem el. Nem kell kimondanod a végét. Nem kell hazudnod több színt a fakuló égre.

A hallgatásod régen elsuttogta mindazt amit félve tagadtál. Az idő amit a némaságodban vesztegettem hangtalan könnyekké vált bennem, de nem volt hiába.

Megtanultam, hogy néha a legmélyebb szeretet nem kapaszkodik hanem elenged. Most már nem várok, nem könyörgök, csendben figyelem,

ahogy minden rezdüléseddel egyre messzebb sodródsz tőlem. S bár a magány most láthatatlan bilincsként tart fogva és hideg árnyékként telepszik rám,

mégis valahol a romok alatt egy rendíthetetlen vár mélyén pislákol egy parányi reményfény, hogy egyszer majd rátalálok valamire,

ami nem csupán ígéret sem puszta álomkép, hanem igaz is lesz.