Láthatatlan

Mint elfeledett könnycsepp, némán süllyedek el az elmúlás hideg ölébe, s a láthatatlan köd gyengéden átölel mintha sosem lettem volna.

Álmom csupán csupán annyi volt, hogy valami jót hagyjak magam után, de a világ némaságával taszított ítéletre.

A magány tüskés gyümölcsét szorítom remegő kézzel, véres ujjaim között, mert a vágy mely bennem lobog,

magasabbra vágyik mint ahová a fájdalom elérhet.

Egy láthatatlan kéz húz az ég felé és nem engedi pihenni fáradt lelkemet.

Égig érő reményeim súlya alatt roskadozom, mégis hiszem, hogy valahol valakinek a szívében egyszer fellobbanok mint egy új remény szikrája.