Lélek mozaik

Nem tudlak többé ébren tartani egy álomban amit csak én hittem el. Nem kell kimondanod a végét. Nem kell hazudnod több színt a fakuló égre.

A hallgatásod régen elsuttogta mindazt amit félve tagadtál. Az idő amit a némaságodban vesztegettem hangtalan könnyekké vált bennem, de nem volt hiába.

Megtanultam, hogy néha a legmélyebb szeretet nem kapaszkodik hanem elenged. Most már nem várok, nem könyörgök, csendben figyelem,

ahogy minden rezdüléseddel egyre messzebb sodródsz tőlem. S bár a magány most láthatatlan bilincsként tart fogva és hideg árnyékként telepszik rám,

mégis valahol a romok alatt egy rendíthetetlen vár mélyén pislákol egy parányi reményfény, hogy egyszer majd rátalálok valamire,

ami nem csupán ígéret sem puszta álomkép, hanem igaz is lesz.

Akkor is melletted állok amikor elveszettnek érzed magad, amikor a világ zaja túl hangos és a lelked csendbe menekül.

Mert a lényed nem fér meg mások keretei között. Szabad vagy határtalan.

A falak amiket magad köré emelsz talán védelmet nyújtanak, de idővel már nem óvnak, csak fogva tartanak.

Engedd, hogy a zaj lassan elcsituljon és hadd érjen el hozzád a fény, mert én akkor szeretlek a legjobban amikor önmagad vagy.

A világ hajlamos csak akkor látni az értéket amikor az már eltűnt, de én mindig látlak téged, akkor is amikor még önmagad keresed.

A harcaid nem gyengítenek, alakítanak de nem uralnak. A te erőd ott él benned, csendesen, tisztán elpusztíthatatlanul

és én itt vagyok szeretlek úgy ahogy vagy. Nem azért mert tökéletes vagy, hanem mert igaz vagy.

Mint elfeledett könnycsepp, némán süllyedek el az elmúlás hideg ölébe, s a láthatatlan köd gyengéden átölel mintha sosem lettem volna.

Álmom csupán csupán annyi volt, hogy valami jót hagyjak magam után, de a világ némaságával taszított ítéletre.

A magány tüskés gyümölcsét szorítom remegő kézzel, véres ujjaim között, mert a vágy mely bennem lobog,

magasabbra vágyik mint ahová a fájdalom elérhet.

Egy láthatatlan kéz húz az ég felé és nem engedi pihenni fáradt lelkemet.

Égig érő reményeim súlya alatt roskadozom, mégis hiszem, hogy valahol valakinek a szívében egyszer fellobbanok mint egy új remény szikrája.