Eleonora blogja

Vers
Eleonora•  2019. november 23. 20:06

Vers, keretbe foglalva

"Most elmondom, kicsim, az úgy volt:"
dühöngtem a nagyapádra
nem segített fel a fára
így aztán nem láthattam a gólt,
bár akkor még barna volt hajam..
farmer feszült gömbölyűnél..
úgy szaladtam akár a szél,
nem hiszed tán, gyerünk, hadd halljam!
 
Aztán a bíró, valami Polt
kedvencem kiállította
csak képzeld, azt mondta hogy csalt,
lett volna akkor nálam egy colt...
de nem is ezt kérdezted kincsem
lám.. nagyi elkalandozott..
mondom, bocs, hogy szakadozott
előtted semmi titkom nincsen,
 
szóval, végre mégiscsak feltolt 
-bár közben nagy volt a lárma-
éreztem, vállamon álla
bújik, akkor vággyal átkarolt...
akkortól tudtam, nem örvény
önzetlen sugárral éltet
létre nem kell vetni féket
"És én hallgattam, mint a holdfény"

Eleonora•  2018. július 4. 14:25

Hullám

Lebben, amíg ölel az idő

remegő derengés szitál

nyúlik a test, homorít, kisző

mint dallamot zengő szitár

 

sikolyok repedő ajakkal

bőrünkön gyöngypatak gördül

mi dolgunk lenne még szavakkal

mikor a tér-idő görbül

 

lávaár zubog ereinkben

szikráik égetnek testet

elolvasztják mit teleinkben

saját sötét lélek festett

 

gátat tépő végtelen erő

amelytől villamos a lég

ónsúlyos, ám mégis emelő

sustorogva sikolt a még

 

moccanunk, és egy a mozdulat

test simít éledő testen

jöhet már bármilyen fordulat

parázs varázs, zsarát esten

Eleonora•  2016. október 22. 22:49

Sóhaj

Hó fed minden lábnyomot

hó, mely fényekkel rakott

hó, mely védi a magot

a földben, a jövőnek talán.

 

Elolvad, ó, fájdalmas hamar

amikor a nap száz karja mar

ám mégis, a váltó jó erő

rügyet bont, és új lomb tör elő.

 

S ha majd zöld lesz tavasszal a rét

feledjétek a hónak színét...


Eleonora•  2016. október 21. 16:57

Hideg van

Elment hát ő is, mint annyian előtte

és ahogy elmenni mi is fogunk

létünk a földön pillanat röpke

Élünk és meghalunk.


Állva ott némán de belül sikoltva 

tehetetlen csikordult fogunk

a sír szélén egymásba karolva

Élünk és meghalunk.


Fehér selyem terült teste vonalára

egykor majd mi is ilyet kapunk

miért is születtünk akkor a világra

ha élünk, de meghalunk!


Döbbenettel vegyes félelem vacogtat

istenem mennyire gyarlóak vagyunk

ideget feszítő őrület kacagtat

Élünk és meghalunk.


Harangszóra dobban föld a koporsóra

egy embert újra itt kint hagyunk

lábunk remeg, bús fejünk lehajtva

megyünk, míg el nem nyel sírunk.


Eleonora•  2016. október 19. 19:09

Élet helyett

Falak, mik eddig is voltak

oly szorosan fonnak körül

s nincsenek szavak mik oldnak

itt csak a semmi örül.


Talán majd holnap, a nappal

amikor majd csillan a fény

nekem is új ablak kattan

kinyílik, új hajnal kél.


Ám addig jég fedi lelkem

hidege a szívemig ér

nem véd meg semmilyen szellem

s cseppenként fogy el a vér.