Eleonora blogja
VersVers, keretbe foglalva
"Most elmondom, kicsim, az úgy volt:"
dühöngtem a nagyapádra
nem segített fel a fára
így aztán nem láthattam a gólt,
bár akkor még barna volt hajam..
farmer feszült gömbölyűnél..
úgy szaladtam akár a szél,
nem hiszed tán, gyerünk, hadd halljam!
Aztán a bíró, valami Polt
kedvencem kiállította
csak képzeld, azt mondta hogy csalt,
lett volna akkor nálam egy colt...
de nem is ezt kérdezted kincsem
lám.. nagyi elkalandozott..
mondom, bocs, hogy szakadozott
előtted semmi titkom nincsen,
szóval, végre mégiscsak feltolt
-bár közben nagy volt a lárma-
éreztem, vállamon álla
bújik, akkor vággyal átkarolt...
akkortól tudtam, nem örvény
önzetlen sugárral éltet
létre nem kell vetni féket
"És én hallgattam, mint a holdfény"
Hullám
Lebben, amíg ölel az idő
remegő derengés szitál
nyúlik a test, homorít, kisző
mint dallamot zengő szitár
sikolyok repedő ajakkal
bőrünkön gyöngypatak gördül
mi dolgunk lenne még szavakkal
mikor a tér-idő görbül
lávaár zubog ereinkben
szikráik égetnek testet
elolvasztják mit teleinkben
saját sötét lélek festett
gátat tépő végtelen erő
amelytől villamos a lég
ónsúlyos, ám mégis emelő
sustorogva sikolt a még
moccanunk, és egy a mozdulat
test simít éledő testen
jöhet már bármilyen fordulat
parázs varázs, zsarát esten
Sóhaj
Hó fed minden lábnyomot
hó, mely fényekkel rakotthó, mely védi a magota földben, a jövőnek talán. Elolvad, ó, fájdalmas hamaramikor a nap száz karja marám mégis, a váltó jó erőrügyet bont, és új lomb tör elő. S ha majd zöld lesz tavasszal a rétfeledjétek a hónak színét...Hideg van
Elment hát ő is, mint annyian előtte
és ahogy elmenni mi is fogunklétünk a földön pillanat röpkeÉlünk és meghalunk.Állva ott némán de belül sikoltva tehetetlen csikordult fogunka sír szélén egymásba karolvaÉlünk és meghalunk.
Fehér selyem terült teste vonaláraegykor majd mi is ilyet kapunkmiért is születtünk akkor a világraha élünk, de meghalunk!
Döbbenettel vegyes félelem vacogtatistenem mennyire gyarlóak vagyunkideget feszítő őrület kacagtatÉlünk és meghalunk.
Harangszóra dobban föld a koporsóraegy embert újra itt kint hagyunklábunk remeg, bús fejünk lehajtvamegyünk, míg el nem nyel sírunk.
Élet helyett
Falak, mik eddig is voltak
oly szorosan fonnak körüls nincsenek szavak mik oldnakitt csak a semmi örül.Talán majd holnap, a nappalamikor majd csillan a fénynekem is új ablak kattankinyílik, új hajnal kél.
Ám addig jég fedi lelkemhidege a szívemig érnem véd meg semmilyen szellems cseppenként fogy el a vér.