Elemek
Botor dal
Pókszőtte,
szövevényes
létfonatomnak hálójában
légyként vergődöm,
gondokkal átitatott
borlét mámorában
gondjaimmal bújócskázva,
gondtalanul kergetőzöm.
Kínokkal teljes napjaimat
keservekkel eltelve
egykeként tengetem.
Kocsányokon logó ,
ijesztő,vészjóslón
villogó szempárok
tekintetükkel kísérik
riadt lépteimet.
Ám most ijesztő,
sokkoló rémképek,
Benneteket
mind elhessegetlek!
Lám izzadtság
gyöngyözik orcámon,
Ti verejtékcseppek,
mind drágakövekként
orcámon végigperegtek.
Önmagamat végre
észre térítve
próbálom megérteni
botor rémálmomat:
ám értelmét , még
elmém mélyét
kutatva sem lelem.
Így ezen becses
tudást nélkülözve
zárom jelentéktelennek
tűnő, otromba soraimat.
Lopva írott vers
Lopva tükörbe nézek.
Tükröm előtt állva
idegent bámulok.
Önmagamat lemeztelenítve
e csúfos világra
ijedtemben rácsodálkozok.
Idegen szemeknek
vészjósló villogása,
kajánul vigyorgó
sunyi pofa.
Száját furamódon
vigyorgó mosolygásra
fakasztó, fura létfigura.
"Te! Te! Mit nevetsz?
Nékem nem tetszik ám,
ahogy szád elhúzod,
s ajkaid ilyetén
furamód alakítod!"
Megsokallva e képet
a tükörtől ellépek.
Végre - úgy érzem -
megint önmagam vagyok.
Végleg békénhagynak
az ijesztő rémképek.
"Tükröm, Téged itthagylak.
Immár félrevonulok.
Öngyilkos nóta
Szívem dobogását
füleimben hallom,
akár a vonat füttyét,
vagy vadszélnek süvítését.
Levegő után kapkodtam,
igen - döbbenek rá -
"pánikrohamom van!"
Lényem egészén a
pánikbetegség
egészen eluralkodik.
Hangom elcsuklik,
hallgatok mint a sír.
Fülelek, mint a macska?
"Ki az vajon? "- rettegek -
"Ki az, ki követ itt?"
Rettegő létemnek
minden pillanata
mint vonaton a vészfék.
Félelemben élni
borzasztó teher!
Inkább eggyéválok
az örök Semmivel!
Emlékek fátyolában
Emlékek fátyolában
ködös vakhomályban
látom orcáját:
redőkkel barázdált
homlokát.
Látom érdes kezét,
szépívű száját,
amint mosoly koronázza.
Hallom hangjának
érces csengését,
akár a leejtett
pénznek csengő
csörrenését...
Mindez távoli:
csupán emlékkép.
Kezeimet inkább
imára kulcsolom,
s könnyes szemeimet
törölgetve
fohászaimat, Mamám,
óh, édes,
csakis érted
mormolom.
Létezem-e?
Létezem-e,
avagy nem?
Ki tudja?
Egy elem vagyok
a végtelenben.
Porszemként
egykeként
szállok-e,
avagy portengerben
sodródom a
többi porszemmel
a létezés tengeréhez
tova,tova?
Lám , sodródom,
örvényekben úszom,
saját utamat járni
nem tudom már soha, soha.
Tétova erőlködésem,
felesleges örjöngésem,
mindez mindhiába.
Önálló létet
többé nem élek,
nem élhetek
szabadon már
soha, soha....