Miért nem lettem Humorista?

Borotválkoztam a fürdőszobában, mert ott szoktam, s közben hallgattam a rádiót, mivel nem vagyok süket. Épp megvágtam magam, amikor egy vaccsoló hang bejelentette: "humojfesztiváj lesz". No, mivel a hirtelen elhatározások embere vagyok, hirtelen elhatároztam, hogy jelentkezem: Én is humorista leszek!

  Először, is a tükörben szemléltem magam, már hogy alkatilag megfelelek é a feladatnak?

Mit mondjak? Első ránézésre nem vagyok valami MARKOS, inkább vékony vagyok, mint a NÁD(AS). A horpaszom be van esve, mint egy AGÁR(DI)nak. De, a szemem, mint a SASÉ!

  Kicsit elkeserített az eredmény, de makacs ember lévén azt mondtam magamnak: jUSZT ICS megpróbálom!

  Valami humoreszk ötlet kellene! Én úgy vagyok vele, hogy az utazás inspirálja a múzsámat. Ezt a tulajdonságomat meglovagolván beleültem a Trabantomba, oszt irány az egyenes. Bágyadtan figyeltem, ahogy a kocsi szaladGÁL VÖLGYIn - hegyen át, és az agyam végre beindult: milyen, is a jó humorista?

-         Először, is igazságos, mint Mátyás.

-         Másodszor oroszlánszívű. Mint Richárd.

-         Végül fényes, mint Salamon…(Béla)

 

  Persze, mint minden művészi ágban, itt sem árt, ha az ember csodagyerek volt. Mi tagadás, Én, is az valék. Hatalmas képzelőerővel rendelkeztem. Apám, ki asztalos volt, nem sok játékkal halmozott el, mivel szerinte az felesleges pénzkidobás, ezért a lehulló deszkadarabokkal játszottam. Egyik deszka katona volt, a másik autó, a harmadik virág. Talán ez volt az első találkozásom a VIRÁGOT JELENTŐ DESZKÁKKAL.

  Persze apám nem nézte jó szemmel földtől való elrugaszkodásomat. Mondogatta is feszt: "Ej. Inkább egy kisszéket csináltam volna!", majd megintett csattanósan, a kezével, hogy észhez térjek.

  Én ezt sem bántam, hiszen korán felismertem, hogy nem árt, ha az embert egy KAR INTHY.

  Később, amikor már kiforrottabb lett a belső világom, másoknak is megmutattam a tehetségemet. Emlékszem az egyik szilveszteren a barátaim szórakoztatására, egy kis műsorral készültem. Először bűvészmutatványt adtam elő: egy kalapból galambokat varázsoltam a publikumnak. Nagy sikere volt, s még a mai napig is úgy emlegetik, hogy az a GALAMBOS SZILVESZTER.

  Aztán vicceket meséltem. Olyan elképesztően nagy tárházzal rendelkeztem a viccekből, hogy egészen addig tudtam mondani őket, míg valaki meg nem jegyezte, "most, MÁR KUSs".

 

  Persze azzal, is tisztában voltam, hogy a művészi pályán a média nagy hatalom. Egyszer, már próbáltam a közelébe kerülni.

A falunkba színészek jöttek haknizni. Nos ott ismertem meg Elemért. Ő, intézett mindent a színészeknek, szálást, italt, ételt, nőt. Ezzel úgy összehaverkodtam, hogy meginvitált: "ha Pesten jársz, keress meg", mondotta volt. Úgy, is volt, Pesten jártam. Mentem is a tévébe, nagy vagányan, ám a portás rám rivallt: " Hova, hova?". Olyan zavarba jöttem, hogy ilyen felkészületlenül, most hirtelen, jaj nekem, kit is keresek? Hisz, csak annyit tudtam, hogy Elemér. Megvan! Derültem fel. Büszkén definiáltam a portásnak:

-         Én azt a HAKNIS ELEMÉRt keresem!

 

Mit mondjak? Úgy kidobott, hogy a lábam sem érte a földet.

 

  Ahogy így töprengve utaztam, egyszer, csak egy stoppos lányra lettem figyelmes, pont félúton Földvár felé. Gondoltam felveszem, hátha meginspirál. (Sajnos nem inspirált, meg és én se őt) Beszélgetni kezdtünk, s kiderült, hogy Irénkének hívják. Munkába igyekszik, de lekéste a buszt ezért stoppolt. Nem is ezzel volt a baj, hanem a defekttel. Ugyan, is azt kaptunk. Vagy is a kerék.

Bosszankodva szálltam ki a kocsiból, s még bosszúsabb lettem, amikor megláttam, hogy mind a két első kerék kilyukadt. "A francba, ez egy DEFEKT DUÓ". Úgy elkeseredtem, mint amikor kiderült, hogy a barátnőm hűtlen lett hozzám. No, persze ez egy régi történet, s már nem zavar, ha CSAL A ZSUZSA.

Irénke elcsicseregte, bájosan hogy van neki egy ismerőse, a Lui. Nos ő is így járt egyszer, és ahelyett, hogy kétségbeesett volna, leszedte a gumiköpenyeket, és a felniken ment tovább.

Belegondoltam a szituációba, és el kellett ismernem, hogy ez a LUI, DE FUNESes!

Alkalmaztam a módszert, és bár lassan, de becsörögtünk a városba. Irénke ujjongani kezdett, hogy megérkeztünk a munkahelyére.

-         De, hát ez egy POSTA IRÉN! - mondtam lányos zavaromban.

-         Tudom, itt dolgozom. - s, már rohant is stemplizni.

 

Én, meg ott maradtam ötlettelenül, s tudtam, hogy nem fogok kocsival hazamenni. Sebaj, sokan vannak úgy, hogy egy kis sétától, beindul az agyuk. Hátha én is ilyen vagyok! Jó NAGY BANDÓkolást csináltam hazáig. Útközben madarak repkedtek riadtan felettem, de nem hoztak szerencsét, pedig rendesen VEREBES lettem. Hazaértem tehát, és nem lettem humorista. Folytatom tovább a bankigazgatók unalmas életét.