Edeke blogja

Denton megalkotta azt, amit ezzel a versel (már az első résszel) túlszárnyalni nem tudok! Ha megírnám úgy tűnne, hogy versenyezni akarok vele, és végleg elbuknék. Gratulálok neki, fantasztikus tehetség, és a technikát is érti-tudja, amivel jó verset lehet fabrikálni.Ám mivel olyan sokan próbáltak segíteni a versemen, ezért úgy véltem "kötelességem" egy "elvárásoknak megfelelő" verset megírni. Tehát nem átírtam az eredetit, hanem folytattam. Akit érdekel olvassa el az eredetimet (talán Marie tördelésében élvezetesebb) és a mostani versem egyeneságú folytatása, annak, annyi különbséggel, hogy átpasszíroztam egy-két verselemző programon. Na befejezem, mert Fakutya azt fogja gondolni, hogy vele is versenyezni akarok karakterszámilag. 

 

Íme a mű, Isten bocsássa meg nekem:

 

 

 

De a követ maradt, leült az ágyadra,

Durván belelépve legbelsőbb vágyadba,

Mert ilyenkor kezdesz, Te igazán élni,

A takaró alatt már nem szoktál félni.

- Indulj ember, mozdulj! Fedezd fel magadnak

Ezt a nagyvilágot, végre, már olyannak,

Amilyennek lennie kellene, legyen!

Elindulsz. S veled tart a világegyetem...

 

S látod a koldust, aki pár aprópénzzel,

Az adakozó lelkén, emel egy szinttel.

S látod az anyát, ki gyermekét elhagyta,

Könnyes szemét törli, s reménykedik abban,

Hogy hagyott, kincsének jobb élete lehet,

Áldozatok nélkül, nincsenek végzetek.

S rádöbbensz arra, hogy valami változott,

"A követ tette volna? Az az átkozott..."

 

S ott volt a nő, kin a festék, mint vakolat,

Pár évtizedet- azt reméli-, letagad,

Lehajol, egy apró csomagot megnézni,

Benne kincsre talál, ezt biztosan érzi!

Egy elhagyott gyermek alszik ott szelíden,

Egy gyermek, kitől őt megfosztotta Isten!

Felveszi, s megsimítja csöpp orcácskáját,

Hazaviszi! S örömkönny áztatja arcát.

 

Meglátod a kopasz kigyúrt behemótot,

Döglött korcsát tartva, végre belegondolt

Abba, hogy kutyája több volt, mit egy szolga,

Kinek életével volt fizetni dolga

Hogy gazdájának, egy pár ezrest keressen,

Most áll, és zokog! A barom, szerencsétlen,

Mert rádöbbent arra, hogy egyedül maradt,

Kutyája mindene, s most elvette a harc.

 

A pap nem változott, rajta még e csoda,

Sem javított semmit, mi ennek az oka?

Kérdőn nézel rá, aki melletted állva,

Új szemléletet adott e vad világra!

- Mit keresel, mond?- tette fel a kérdést.

-  Istent! -felelsz, és elnyomod az érzést,

Hogy befogd a füled, mert félsz, hogy a válasz,

A mai csoda után végleg megfáraszt.

 

-          Te vagy az Isten! Te és minden ember!

És Őt megkeresni, mindig legbelül kell.

Mikor a világot ő megteremtette,

Egy nagy robbanással magát szétvetette.

Minden atomja, egy atom e világon,

Mert az Isten minden! Érted kisbarátom?

-          S Te ki vagy? -kérded, bár a választ sejted,

-          Én vagyok az ki, pont az ellentetted!

 

- Sátán, Ördög, Halál, millió nevem van,

De ugye, már tudod, hogy ez is benned van?

Engem, bizony, elméd, s félszed alkotott meg

Ezért vagyok erős, sohasem halok meg.

De így teljes a világ, csak nem értheted,

Hogy hol benne a helyed, s mi a végzeted.

Megsúgom titkát, e rejtelmes világnak,

Ne keressél, soha, sosem volt csodákat!

 

Egyszerű a dolog, Ördög, Ember, Isten!

Ha magadban hiszel, hiszel mindegyikben!

 

 

És jött a pap!

Kihízva, kövéren,

Egy metálszürke, full extrás öszvéren,

Földi örömök hizlalták az arcát,

Mikor mosolyogva odahajolt hozzád.

S borgőzös szavait füledbe lehelte.

- No, és Te fiam, hiszel e Istenbe?

 

S rád nevetett a Nő,

Festett arca alatt,

ott voltak az évek,

Melyeket letagad.

Dekoltázsa csábít, szoknyája, ingerlő,

Ilyen akar lenni, azt hiszem minden Nő!

Kezét végighúzta finoman a vállán,

Felcsillant a napfény megnyálazott ajkán.

Villogó fogsorral, kérdezte nevetve:

-         Ha ilyet látsz kisfiam, hiszel e Istenbe?

 

S nyílt a kocsmaajtó,

Legurult egy részeg,

-Arra gondolsz mámorában, már neked is volt részed!-

Eltompult agyával meredt a világba,

Bűzös végterméke befolyt a gatyába.

Lerókázta vállát, s szétnyitott sliccébe,

Gúnyosan fehérlett, összement szemérme,

Szavait hallgattad, undortól feszengve:

-         Mond meg Te kis hülye, hiszel e Istenbe?

 

S láttál koldusokat,

Láttad a bénákat,

Láttál drogos tűtől szétdurrant vénákat,

Halott csecsemőket,

Hóhéruk az anyjuk,

Mert ilyen ez a világ,

Nem kellenek a fattyúk!

Láttad a kutyákat,

Kik pénzért tépték egymást,

S láttad a gazdáik, mohó mocskos arcát.

Láttad az utcát, a szemét söpredéket,

S látod, hogy nem tudod meglátni a szépet!

Ezek után hazamész

Olcsó fekhelyedre,

S egyáltalán nem érdekel, hogy hiszel e Istenbe.

 

Végül fáradtságtól, szétáztatott aggyal,

Látod, hogy besurran, egy kétes arcú angyal,

S üzenetet ad át, tenéked sietve:

- Urunk kérdi Tőled, hiszel e Őbenne?

 

Felkönyökölsz félig, nem lepődsz meg nagyon,

Hisz erre van kitalálva, régóta az álom.

Ránézel arcára, e fura követnek,

Fáradtnak tűnik! Vagy inkább öregnek?

Olyan ismerős minden arcvonása,

Mintha a tiédnek, lenne öreg mása!

- Mond, meg az Uradnak hagyjon békén Engem!

Nem hiszek Őbenne, míg Ő nem hisz bennem!