Edeke blogja

Szah:

 

 

Jön a pap hízva, rengő kövéren,

Földi örömtől vastag ajakkal,

Full extrás, szürke metálöszvéren,

Borgőzös csókkal, gúnyos szavakkal.

Reverendája mély undort leplez:

- Dominus tecum. Mondd csak meg, szentem -

Nyálas mosollyal hajol füledhez:

- Most, hogy felnőttél, hiszel Istenben?

 

S rád kacag a Nő festett arc alatt,

Combján szűk szoknya, utolsó divat,

Minden egyes év, amit letagad,

Szívedbe fúr egy mérgezett nyilat.

Úgy érzed, nem is fájna a nemlét,

Hozzád ér válla, meglök nevetve,

Buján mutatja hófehér keblét:

- Ha ezt meglátod, hiszel Istenbe’?

 

És kint az utcán fellök a részeg,

Kinyújtja kezét kérőn a béna,

Sebes alkarját reszketve nézed,

A sok szúrástól ujjnyi a véna.

Felszegett fejjel meredt az éjbe,

Nincsen már fény a homályos szemben,

Elhaló hangja elszáll a szélben:

- Mond csak, még mindig hiszel Istenben?

 

Halott csecsemők, arcuk már aszott,

Hogy mozduljanak, remegve várom,

Hóhér az anyjuk, az apjuk halott,

Rémülten kelek: elszállt az álom.

A szoba fényben, agyam nem érti.

Szemben lebbenés, angyalszárny lenne?

- Örömhírt hozok. Urunk azt kérdi:

Ezek után is hiszel még benne?

 

Felkelsz ijedten. Búsnak, öregnek

Tűnik az angyal minden vonása.

Szemébe nézel a furcsa követnek,

Arca hófehér arcodnak mása!

Lassan szólal meg, az ajka remeg:

- Válaszolj, kérlek, el kell már mennem.

- Add át Uradnak, amit üzenek:

Nem hiszek már, mert Ő sem hisz bennem!

 

Ross:

 

 

Hájas tiszteletes roskadozó lován

 

közeledik feléd, erősen imbolyog;

 

zsíros hússzeletek, gyöngyöző fajborok

 

formálták habtestét ily kerekre talán.

 

Amint odaér a házad szegletéhez,

 

zajongó népségre szigorún pisszenve

 

komoly ábrázattal a lényegre kérdez:

 

”Mondd csak, kedves fiam, hiszel-e Istenbe’?”

 

 

 

Rád nevet a leány, egy hétpróbás ringyó,

 

biztatóan kacsint; festett arca alatt

 

felgyűltek az évek, hiába is tagad;

 

dekoltázsa csábít, a szoknyája ringó.

 

Kezét ráhelyezi finoman térdedre,

 

megnyálazza ajkát, melyre szájfényt is kent,

 

s megkérdi, miközben megbiccen a keble:

 

”Ha ilyet látsz, öcskös, hiszed-e az Istent?”

 

 

 

Kocsmaajtó nyílik, kizuhan egy részeg,

 

kigombolt nadrágja letolva bokáig,

 

sugárban vizel és sugárban okádik...

 

Hasonlóban volt már magadnak is részed.

 

Gúnyosan vonaglik összement szemérme,

 

s miközben a kőre vizesnyolcast pissent,

 

kihívón kérdezi, meghívást remélve:

 

”Mit bámulsz, kis hülye, nem láttál még Istent?”

 

 

 

Láttál koldusokat, láttad a bénákat,

 

halott csecsemőket, hóhéruk az anyjuk,

 

mert ilyen a világ, nem kellenek fattyúk!

 

Láttál drogos tűtől szétdurrant vénákat,

 

láttad: az utcát a söpredék uralja,

 

kik létedre törnek Istent nem ismerve,

 

ördögi arcukon a Sátán nyugalma,

 

s nem érdekli őket, hiszel-e Istenbe’.

 

 

 

Mielőtt még elméd álomba lebbenne,

 

hallod fáradtságtól szétáztatott aggyal,

 

amint szól hozzád egy kétes arcú angyal:

 

”Urunk kérdi Tőled, hiszel-e Őbenne?”

 

Annyira ismerős minden arcvonása!

 

Lázadó válaszod fogalmazod fennen,

 

hiszen ő késztetett viszont-vallomásra:

 

”Hogy higgyek Őbenne, ha Ő nem hisz bennem

 

 

 

 

Odin:

 

 

 

És jött a pap, kihízva, zsíros kövéren, 

 

Egy nagy, metálszürke, fullextrás öszvéren, 

 

Földi örömök hizlalták a tokáját, 

 

Odatolta hozzád vigyorgó pofáját, 

 

S borgőzös szavait füledbe lehelte. 

 

No, és Te fiam, hiszel az egy Istenbe? 

 

 

S rád nevetett a nő, festett arca alatt, 

 

Ott voltak az évek, melyeket letagad. 

 

Dekoltázsa csábít, szoknyája, ingerlő, 

 

Ilyen akar lenni, azt hiszem minden nő! 

 

Kezét végighúzta finoman a vállán, 

 

Felcsillant a napfény megnyálazott ajkán. 

 

Villogó fogsorral, kérdezte nevetve 

 

Ha ilyet látsz fiam, hiszel-e Istenbe? 

 

 

S nyílt a kocsmaajtó, legurult egy részeg, 

 

Ebben a mámorban, neked is volt részed! 

 

Eltompult agyával meredt a világba, 

 

Bűzös végterméke befolyt a gatyába. 

 

Lerókázta vállát, s szétnyitott sliccébe, 

 

Gúnyosan fehérlett, összement szemérme, 

 

Szavait hallgattad, undortól feszengve: 

 

Mondd meg Te kis hülye, hiszel e Istenbe? 

 

 

S láttál koldusokat, láttad a bénákat, 

 

Láttál drogos tűtől szétdurrant vénákat, 

 

Halott csecsemőket, hóhéruk az anyjuk, 

 

Erre a világra nem kellenek fattyúk! 

 

Láthattad a kutyák élet-halál harcát, 

 

S láttad a gazdáik, pénzre éhes arcát. 

 

Láttad az utcát, a szemét söpredéket, 

 

S látod, hogy nem tudod meglátni a szépet! 

 

 

Kiégve érsz haza olcsó fekhelyedre, 

 

És nem érdekel, hogy hiszel-e Istenbe. 

 

Végül fáradtságtól, szétáztatott aggyal, 

 

Látod, besurran egy kétes arcú angyal, 

 

S üzenetet ad át, tenéked sietve: 

 

Urunk kérdi Tőled, hiszel-e Őbenne? 

 

Felkönyökölsz félig, nem lepődsz meg, látod, 

 

Hiszen ez maga a régóta várt álom. 

 

 

Ránézel arcára, e fura követnek, 

 

Fáradtnak tűnik, vagy inkább ős öregnek? 

 

De olyan ismerős minden arcvonása, 

 

Mintha a tiédnek, lenne idős mása! 

 

Mondd, meg az Uradnak hagyjon békén engem! 

 

Nem hiszek Őbenne, míg Ő nem hisz bennem!

 

 

Marie:

 

És jött a pap! Kihízva, kövéren, 

 

Egy nagy, metálszürke, fullextrás öszvéren, 

 

Földi örömök hizlalták az arcát, 

 

Mikor mosolyogva odahajolt hozzád. 

 

S borgőzös szavait füledbe lehelte. 

 

- No, és Te fiam, hiszel e Istenbe? 

 

 

S rád nevetett a Nő, Festett arca alatt, 

 

ott voltak az évek, Melyeket letagad. 

 

Dekoltázsa csábít, szoknyája, ingerlő, 

 

Ilyen akar lenni, azt hiszem minden Nő! 

 

Kezét végighúzta finoman a vállán, 

 

Felcsillant a napfény megnyálazott ajkán. 

 

Villogó fogsorral, kérdezte nevetve 

 

- Ha ilyet látsz kisfiam, hiszel e Istenbe? 

 

 

S nyílt a kocsmaajtó, Legurult egy részeg, 

 

-Arra gondolsz mámorában, már neked is volt részed!- 

 

Eltompult agyával meredt a világba, 

 

Bűzös végterméke befolyt a gatyába. 

 

Lerókázta vállát, s szétnyitott sliccébe, 

 

Gúnyosan fehérlett, összement szemérme, 

 

Szavait hallgattad, undortól feszengve: 

 

- Mondd meg Te kis hülye, hiszel e Istenbe? 

 

 

S láttál koldusokat, Láttad a bénákat, 

 

Láttál drogos tűtől szétdurrant vénákat, 

 

Halott csecsemőket, Hóhéruk az anyjuk, 

 

Mert ilyen ez a világ, Nem kellenek a fattyúk! 

 

Láttad a kutyákat, Kik pénzért tépték egymást, 

 

S láttad a gazdáik, mohó mocskos arcát. 

 

Láttad az utcát, a szemét söpredéket, 

 

S látod, hogy nem tudod meglátni a szépet! 

 

Ezek után hazamész Olcsó fekhelyedre, 

 

S egyáltalán nem érdekel, hogy hiszel e Istenbe. 

 

 

Végül fáradtságtól, szétáztatott aggyal, 

 

Látod, hogy besurran, egy kétes arcú angyal, 

 

S üzenetet ad át, tenéked sietve: 

 

- Urunk kérdi Tőled, hiszel e Őbenne? 

 

Felkönyökölsz félig, nem lepődsz meg nagyon, 

 

Hisz erre van kitalálva, régóta az álom. 

 

Ránézel arcára, e fura követnek, 

 

Fáradtnak tűnik! Vagy inkább öregnek? 

 

Olyan ismerős minden arcvonása, 

 

Mintha a tiédnek, lenne öreg mása! 

 

- Mondd, meg az Uradnak hagyjon békén Engem! 

 

Nem hiszek Őbenne, míg Ő nem hisz bennem! 

 

 

 

Limmike:

 

és jött a pap, a hit kövér disznaja 

 

porschéból kiliheg a templom előtt 

 

csak metálkékkel van némi színbaja 

 

jobb lenne szürke, ám akkor még bejött 

 

a seqqe a szája, nyikorgó szószék 

 

egy falat kenyér vagy, keresztény menj be 

 

főnévvel spórol, de igéket szór szét 

 

higgy benne isten, én sz@rok a mennyre 

 

 

 

Denton:

 

És bevonul a Pap... zsírdisznó-kövéren,

 

fényes metálszürke, full extrás öszvéren.

 

Pörög a slusszkulcsa, rajta a feszület,

 

ájtatosan motyog „wow, milyen fess ülep”.

 

Profán pofán látod a kétszínű mocskát,

 

álszent vigyorával odahajol hozzád,

 

s állott bor ver arcon fogain vizelve:

 

- Szépseggű fiúcska, hiszel-e Istenbe'?

 

 

 

 

És rádnevet a Nő... feslett maszkja alatt,

 

(az igazság állít – a Loreal tagad.)

 

Dekoltázsa csábít, szoknyája ingerlő,

 

ilyen akar lenni - azt hiszed - minden Nő?

 

Ujját végighúzza finoman kisajkán,

 

teste sebes-heges, háborúnyűtt balkán.

 

Pináján a tetkó - triviál - „Fizetve!”:

 

- Suttogd el, hercegem, hiszel-e Istenbe'?

 

 

 

 

És nyílik a kocsma... legurul egy Részeg,

 

- ilyen álmámorban neked is volt részed -

 

eltompult agyával meredt a világba,

 

fosfolyondár fonott húgyszirmos gatyája.

 

Lerókázott slicce nyitott, mint a barka,

 

gúnyosan fehérlik ráncos, apró farka.

 

Belédmar szavának hitetlen hidegje :

 

- Faszjankó, kis hülye, hiszel-e Istenbe'?

 

 

 

 

 

S láttál koldusokat, láttad a bénákat,

 

láttál drogos tűtől szétdurrant vénákat,

 

halott csecsemőket, hóhéruk az anyjuk,

 

 

 

mert ilyen a világ, nem kellenek fattyúk!

 

Láttál vérebeket, egymást tépve-marva,

 

virult vérszopóik mohó, mocskos arca,

 

láttál gennyes utcát, szemét söpredéket,

 

s megláttad... hogy sosem láthatod a szépet...

 

 

 

Hazatántorogsz már, sziklával szívedben

 

...nem kérdés a kérdés: hiszel-e Istenben.

 

Végül fáradtságtól szétáztatott aggyal

 

látod, hogy besurran félénken egy angyal.

 

Üzenet tolmácsa, kérdezi sietve:

 

- Urunk kérdi tőled, hiszel-e még Benne?

 

Felkönyökölsz félig, nem lepődsz meg nagyon,

 

az álom ördögi, végtelen hatalom.

 

 

 

 

Ránézel arcára e fura követnek,

 

holtfáradtnak tűnik. Vagy talán öregnek?

 

Pokolin ismerős minden arcvonása,

 

rádöbbensz, ő éned - öreg hasonmása!

 

Hamis. Hisz ott a Pap, a Nő és a Részeg,

 

koldusok és bénák, fattyúk, söpredékek,

 

járványok, háborúk, táborok és téboly,

 

Éva helyett kurva, Ádám helyett playboy...

 

 

 

 

Halkan szólsz:

 

 

- Hit? Mondd meg Uradnak, hitem nem volt faxni.

 

De ha teremtenék... nem hagynám szétbaszni.

 

 

 

És jött a pap!

Kihízva, kövéren,

Egy metálszürke, full extrás öszvéren,

Földi örömök hizlalták az arcát,

Mikor mosolyogva odahajolt hozzád.

S borgőzös szavait füledbe lehelte.

- No, és Te fiam, hiszel e Istenbe?

 

S rád nevetett a Nő,

Festett arca alatt,

ott voltak az évek,

Melyeket letagad.

Dekoltázsa csábít, szoknyája, ingerlő,

Ilyen akar lenni, azt hiszem minden Nő!

Kezét végighúzta finoman a vállán,

Felcsillant a napfény megnyálazott ajkán.

Villogó fogsorral, kérdezte nevetve:

-         Ha ilyet látsz kisfiam, hiszel e Istenbe?

 

S nyílt a kocsmaajtó,

Legurult egy részeg,

-Arra gondolsz mámorában, már neked is volt részed!-

Eltompult agyával meredt a világba,

Bűzös végterméke befolyt a gatyába.

Lerókázta vállát, s szétnyitott sliccébe,

Gúnyosan fehérlett, összement szemérme,

Szavait hallgattad, undortól feszengve:

-         Mond meg Te kis hülye, hiszel e Istenbe?

 

S láttál koldusokat,

Láttad a bénákat,

Láttál drogos tűtől szétdurrant vénákat,

Halott csecsemőket,

Hóhéruk az anyjuk,

Mert ilyen ez a világ,

Nem kellenek a fattyúk!

Láttad a kutyákat,

Kik pénzért tépték egymást,

S láttad a gazdáik, mohó mocskos arcát.

Láttad az utcát, a szemét söpredéket,

S látod, hogy nem tudod meglátni a szépet!

Ezek után hazamész

Olcsó fekhelyedre,

S egyáltalán nem érdekel, hogy hiszel e Istenbe.

 

Végül fáradtságtól, szétáztatott aggyal,

Látod, hogy besurran, egy kétes arcú angyal,

S üzenetet ad át, tenéked sietve:

- Urunk kérdi Tőled, hiszel e Őbenne?

 

Felkönyökölsz félig, nem lepődsz meg nagyon,

Hisz erre van kitalálva, régóta az álom.

Ránézel arcára, e fura követnek,

Fáradtnak tűnik! Vagy inkább öregnek?

Olyan ismerős minden arcvonása,

Mintha a tiédnek, lenne öreg mása!

- Mond, meg az Uradnak hagyjon békén Engem!

Nem hiszek Őbenne, míg Ő nem hisz bennem!

 

 

 

 

 

                                                                     No 

                                                     …de mi köze van        hozzá?

                                         kérdezhetné bárki,  akinek a            szavára,

                                 már, senki sem kíváncsi. És  mire e           szánalmas

                          ösztönös, grimasz, hogy  megkérdőjelezzük,         ami  vigasz

                     lehetne számunkra, de nem  látom a  végét, hogy          hova lyukadok

                 ki, a tanulság hétrét, görnyeszti  talán e valós világot            hogy   hirtelen

             megteremtsem  azt  amit   kívánok.             hát  pont  ez          az,   mi  hiányzik

         itten: nincs önálló vágyam, csak egy                  apró   hitem,         mi valljuk  be, elég

       instabilan  áll,  ha  jön a  kéj  változik                   vagy,   ha  a         halál, jön,  akkor  áll

   de mozdul,  picit,  mert  bízni,  nem  tudok             sajnos, csak a         tömegben hinni,  mert

  kódolva lettem, egy csillagos este, mikor az  Isten,  nem  figyelt          egy percre:  megalkotta

 Az embert, egy maroknyi agyagból, azóta e véglény  folyik itt a          csapból!   Elhiszi  magáról,

hogy tökéletes lehet, csak akarnia kell, e fránya életet. Nevess         bátran, Isten, nem a te hibád,

hogy kissé elcseszettnek, látszik a világ. Csak az történt meg       újra, mi  megtörtént, már párszor

hogy férges lett a nyáj, hiába a pásztor, minden  tudása           meg odafigyelése, velejünkben a baj

hát kínos ébredése, volt a teremtőnek, de                        hogy   helyrehozza   vérünk,  ránk  bízta  a

tudást, s várta hogy mit lépünk             Hát ezt hoztuk össze,  e földi  világot!   Ki mindent lát,  talán

már jobbat is látott! De nem         oly  nagy  a  baj,  hisz  a  legtöbbet  kihoztuk,  az   alapanyagból,

magunkat kínoztuk, de            legyen a mentségünk, hogy   az akartunk lenni,  mint  a mi Istenünk!

 na!     Kimondtam!             Ennyi!  De  miért  is  akarnánk,   megállni  e  szinten,  ahol  a  kínon  túl

  talán        semmi            sincsen? Jó, elismerem, ott van a  szerelmünk, mi  ideig óráig elég jól áll

    nekünk. Na de           ott van a betegség, a  szomorúság dráma, vagy  a  „földi pokol”  az  élet

      ami     drága            És amit fizetünk, míg              tart   a   hitelünk,   nem   kérdezünk,  nem 

        Beszélünk,            csak   barmokként                    tejelünk! És  ott  a  boldogság,  a  nagy

           iIllúzió ha          látnák, hogy az mi                       egy sötét konklúzió! Mert  csupán  a

             gének, és         hormonok     teszik                a rózsaszín  köd  anyagát , mi  néha

               agyunkra       telepszik! Csak varázslat, semmi több,  az  életünk  egy     poén,

                   hol nem      lehet tudni, hogy ki nevet a végén! Mert csak a    felszín  az

                       mit Éva      anyánk által, a fejünkbe szállt egykor az almaharapással

                              tehát     küzdjél,  ember,  küzdjél,  mert  hiszen  helyetted

                                     nincs     oly bárgyú lény , hogy  önzetlenül  küzd

                                             meg! Ennyi volt mára, nem fárasztalak,

                                                   elfogy a  kedvem, elfogytak a

                                                                      szavak!