Edeke blogja
GondolatokHiszeke? (ja, tudom: kötőjel)
És jött a pap!
Kihízva, kövéren,
Egy metálszürke, full extrás öszvéren,
Földi örömök hizlalták az arcát,
Mikor mosolyogva odahajolt hozzád.
S borgőzös szavait füledbe lehelte.
- No, és Te fiam, hiszel e Istenbe?
S rád nevetett a Nő,
Festett arca alatt,
ott voltak az évek,
Melyeket letagad.
Dekoltázsa csábít, szoknyája, ingerlő,
Ilyen akar lenni, azt hiszem minden Nő!
Kezét végighúzta finoman a vállán,
Felcsillant a napfény megnyálazott ajkán.
Villogó fogsorral, kérdezte nevetve:
- Ha ilyet látsz kisfiam, hiszel e Istenbe?
S nyílt a kocsmaajtó,
Legurult egy részeg,
-Arra gondolsz mámorában, már neked is volt részed!-
Eltompult agyával meredt a világba,
Bűzös végterméke befolyt a gatyába.
Lerókázta vállát, s szétnyitott sliccébe,
Gúnyosan fehérlett, összement szemérme,
Szavait hallgattad, undortól feszengve:
- Mond meg Te kis hülye, hiszel e Istenbe?
S láttál koldusokat,
Láttad a bénákat,
Láttál drogos tűtől szétdurrant vénákat,
Halott csecsemőket,
Hóhéruk az anyjuk,
Mert ilyen ez a világ,
Nem kellenek a fattyúk!
Láttad a kutyákat,
Kik pénzért tépték egymást,
S láttad a gazdáik, mohó mocskos arcát.
Láttad az utcát, a szemét söpredéket,
S látod, hogy nem tudod meglátni a szépet!
Ezek után hazamész
Olcsó fekhelyedre,
S egyáltalán nem érdekel, hogy hiszel e Istenbe.
Végül fáradtságtól, szétáztatott aggyal,
Látod, hogy besurran, egy kétes arcú angyal,
S üzenetet ad át, tenéked sietve:
- Urunk kérdi Tőled, hiszel e Őbenne?
Felkönyökölsz félig, nem lepődsz meg nagyon,
Hisz erre van kitalálva, régóta az álom.
Ránézel arcára, e fura követnek,
Fáradtnak tűnik! Vagy inkább öregnek?
Olyan ismerős minden arcvonása,
Mintha a tiédnek, lenne öreg mása!
- Mond, meg az Uradnak hagyjon békén Engem!
Nem hiszek Őbenne, míg Ő nem hisz bennem!
Egyensúly
No
…de mi köze van hozzá?
kérdezhetné bárki, akinek a szavára,
már, senki sem kíváncsi. És mire e szánalmas
ösztönös, grimasz, hogy megkérdőjelezzük, ami vigasz
lehetne számunkra, de nem látom a végét, hogy hova lyukadok
ki, a tanulság hétrét, görnyeszti talán e valós világot hogy hirtelen
megteremtsem azt amit kívánok. hát pont ez az, mi hiányzik
itten: nincs önálló vágyam, csak egy apró hitem, mi valljuk be, elég
instabilan áll, ha jön a kéj változik vagy, ha a halál, jön, akkor áll
de mozdul, picit, mert bízni, nem tudok sajnos, csak a tömegben hinni, mert
kódolva lettem, egy csillagos este, mikor az Isten, nem figyelt egy percre: megalkotta
Az embert, egy maroknyi agyagból, azóta e véglény folyik itt a csapból! Elhiszi magáról,
hogy tökéletes lehet, csak akarnia kell, e fránya életet. Nevess bátran, Isten, nem a te hibád,
hogy kissé elcseszettnek, látszik a világ. Csak az történt meg újra, mi megtörtént, már párszor
hogy férges lett a nyáj, hiába a pásztor, minden tudása meg odafigyelése, velejünkben a baj
hát kínos ébredése, volt a teremtőnek, de hogy helyrehozza vérünk, ránk bízta a
tudást, s várta hogy mit lépünk Hát ezt hoztuk össze, e földi világot! Ki mindent lát, talán
már jobbat is látott! De nem oly nagy a baj, hisz a legtöbbet kihoztuk, az alapanyagból,
magunkat kínoztuk, de legyen a mentségünk, hogy az akartunk lenni, mint a mi Istenünk!
na! Kimondtam! Ennyi! De miért is akarnánk, megállni e szinten, ahol a kínon túl
talán semmi sincsen? Jó, elismerem, ott van a szerelmünk, mi ideig óráig elég jól áll
nekünk. Na de ott van a betegség, a szomorúság dráma, vagy a „földi pokol” az élet
ami drága És amit fizetünk, míg tart a hitelünk, nem kérdezünk, nem
Beszélünk, csak barmokként tejelünk! És ott a boldogság, a nagy
iIllúzió ha látnák, hogy az mi egy sötét konklúzió! Mert csupán a
gének, és hormonok teszik a rózsaszín köd anyagát , mi néha
agyunkra telepszik! Csak varázslat, semmi több, az életünk egy poén,
hol nem lehet tudni, hogy ki nevet a végén! Mert csak a felszín az
mit Éva anyánk által, a fejünkbe szállt egykor az almaharapással
tehát küzdjél, ember, küzdjél, mert hiszen helyetted
nincs oly bárgyú lény , hogy önzetlenül küzd
meg! Ennyi volt mára, nem fárasztalak,
elfogy a kedvem, elfogytak a
szavak!