Edeke blogja
GondolatokVariációk, egy témára.
Szah:
Jön a pap hízva, rengő kövéren,
Földi örömtől vastag ajakkal,
Full extrás, szürke metálöszvéren,
Borgőzös csókkal, gúnyos szavakkal.
Reverendája mély undort leplez:
- Dominus tecum. Mondd csak meg, szentem -
Nyálas mosollyal hajol füledhez:
- Most, hogy felnőttél, hiszel Istenben?
S rád kacag a Nő festett arc alatt,
Combján szűk szoknya, utolsó divat,
Minden egyes év, amit letagad,
Szívedbe fúr egy mérgezett nyilat.
Úgy érzed, nem is fájna a nemlét,
Hozzád ér válla, meglök nevetve,
Buján mutatja hófehér keblét:
- Ha ezt meglátod, hiszel Istenbe’?
És kint az utcán fellök a részeg,
Kinyújtja kezét kérőn a béna,
Sebes alkarját reszketve nézed,
A sok szúrástól ujjnyi a véna.
Felszegett fejjel meredt az éjbe,
Nincsen már fény a homályos szemben,
Elhaló hangja elszáll a szélben:
- Mond csak, még mindig hiszel Istenben?
Halott csecsemők, arcuk már aszott,
Hogy mozduljanak, remegve várom,
Hóhér az anyjuk, az apjuk halott,
Rémülten kelek: elszállt az álom.
A szoba fényben, agyam nem érti.
Szemben lebbenés, angyalszárny lenne?
- Örömhírt hozok. Urunk azt kérdi:
Ezek után is hiszel még benne?
Felkelsz ijedten. Búsnak, öregnek
Tűnik az angyal minden vonása.
Szemébe nézel a furcsa követnek,
Arca hófehér arcodnak mása!
Lassan szólal meg, az ajka remeg:
- Válaszolj, kérlek, el kell már mennem.
- Add át Uradnak, amit üzenek:
Nem hiszek már, mert Ő sem hisz bennem!
Ross:
Hájas tiszteletes roskadozó lován
közeledik feléd, erősen imbolyog;
zsíros hússzeletek, gyöngyöző fajborok
formálták habtestét ily kerekre talán.
Amint odaér a házad szegletéhez,
zajongó népségre szigorún pisszenve
komoly ábrázattal a lényegre kérdez:
”Mondd csak, kedves fiam, hiszel-e Istenbe’?”
Rád nevet a leány, egy hétpróbás ringyó,
biztatóan kacsint; festett arca alatt
felgyűltek az évek, hiába is tagad;
dekoltázsa csábít, a szoknyája ringó.
Kezét ráhelyezi finoman térdedre,
megnyálazza ajkát, melyre szájfényt is kent,
s megkérdi, miközben megbiccen a keble:
”Ha ilyet látsz, öcskös, hiszed-e az Istent?”
Kocsmaajtó nyílik, kizuhan egy részeg,
kigombolt nadrágja letolva bokáig,
sugárban vizel és sugárban okádik...
Hasonlóban volt már magadnak is részed.
Gúnyosan vonaglik összement szemérme,
s miközben a kőre vizesnyolcast pissent,
kihívón kérdezi, meghívást remélve:
”Mit bámulsz, kis hülye, nem láttál még Istent?”
Láttál koldusokat, láttad a bénákat,
halott csecsemőket, hóhéruk az anyjuk,
mert ilyen a világ, nem kellenek fattyúk!
Láttál drogos tűtől szétdurrant vénákat,
láttad: az utcát a söpredék uralja,
kik létedre törnek Istent nem ismerve,
ördögi arcukon a Sátán nyugalma,
s nem érdekli őket, hiszel-e Istenbe’.
Mielőtt még elméd álomba lebbenne,
hallod fáradtságtól szétáztatott aggyal,
amint szól hozzád egy kétes arcú angyal:
”Urunk kérdi Tőled, hiszel-e Őbenne?”
Annyira ismerős minden arcvonása!
Lázadó válaszod fogalmazod fennen,
hiszen ő késztetett viszont-vallomásra:
”Hogy higgyek Őbenne, ha Ő nem hisz bennem
Odin:
És jött a pap, kihízva, zsíros kövéren,
Egy nagy, metálszürke, fullextrás öszvéren,
Földi örömök hizlalták a tokáját,
Odatolta hozzád vigyorgó pofáját,
S borgőzös szavait füledbe lehelte.
No, és Te fiam, hiszel az egy Istenbe?
S rád nevetett a nő, festett arca alatt,
Ott voltak az évek, melyeket letagad.
Dekoltázsa csábít, szoknyája, ingerlő,
Ilyen akar lenni, azt hiszem minden nő!
Kezét végighúzta finoman a vállán,
Felcsillant a napfény megnyálazott ajkán.
Villogó fogsorral, kérdezte nevetve
Ha ilyet látsz fiam, hiszel-e Istenbe?
S nyílt a kocsmaajtó, legurult egy részeg,
Ebben a mámorban, neked is volt részed!
Eltompult agyával meredt a világba,
Bűzös végterméke befolyt a gatyába.
Lerókázta vállát, s szétnyitott sliccébe,
Gúnyosan fehérlett, összement szemérme,
Szavait hallgattad, undortól feszengve:
Mondd meg Te kis hülye, hiszel e Istenbe?
S láttál koldusokat, láttad a bénákat,
Láttál drogos tűtől szétdurrant vénákat,
Halott csecsemőket, hóhéruk az anyjuk,
Erre a világra nem kellenek fattyúk!
Láthattad a kutyák élet-halál harcát,
S láttad a gazdáik, pénzre éhes arcát.
Láttad az utcát, a szemét söpredéket,
S látod, hogy nem tudod meglátni a szépet!
Kiégve érsz haza olcsó fekhelyedre,
És nem érdekel, hogy hiszel-e Istenbe.
Végül fáradtságtól, szétáztatott aggyal,
Látod, besurran egy kétes arcú angyal,
S üzenetet ad át, tenéked sietve:
Urunk kérdi Tőled, hiszel-e Őbenne?
Felkönyökölsz félig, nem lepődsz meg, látod,
Hiszen ez maga a régóta várt álom.
Ránézel arcára, e fura követnek,
Fáradtnak tűnik, vagy inkább ős öregnek?
De olyan ismerős minden arcvonása,
Mintha a tiédnek, lenne idős mása!
Mondd, meg az Uradnak hagyjon békén engem!
Nem hiszek Őbenne, míg Ő nem hisz bennem!
Marie:
És jött a pap! Kihízva, kövéren,
Egy nagy, metálszürke, fullextrás öszvéren,
Földi örömök hizlalták az arcát,
Mikor mosolyogva odahajolt hozzád.
S borgőzös szavait füledbe lehelte.
- No, és Te fiam, hiszel e Istenbe?
S rád nevetett a Nő, Festett arca alatt,
ott voltak az évek, Melyeket letagad.
Dekoltázsa csábít, szoknyája, ingerlő,
Ilyen akar lenni, azt hiszem minden Nő!
Kezét végighúzta finoman a vállán,
Felcsillant a napfény megnyálazott ajkán.
Villogó fogsorral, kérdezte nevetve
- Ha ilyet látsz kisfiam, hiszel e Istenbe?
S nyílt a kocsmaajtó, Legurult egy részeg,
-Arra gondolsz mámorában, már neked is volt részed!-
Eltompult agyával meredt a világba,
Bűzös végterméke befolyt a gatyába.
Lerókázta vállát, s szétnyitott sliccébe,
Gúnyosan fehérlett, összement szemérme,
Szavait hallgattad, undortól feszengve:
- Mondd meg Te kis hülye, hiszel e Istenbe?
S láttál koldusokat, Láttad a bénákat,
Láttál drogos tűtől szétdurrant vénákat,
Halott csecsemőket, Hóhéruk az anyjuk,
Mert ilyen ez a világ, Nem kellenek a fattyúk!
Láttad a kutyákat, Kik pénzért tépték egymást,
S láttad a gazdáik, mohó mocskos arcát.
Láttad az utcát, a szemét söpredéket,
S látod, hogy nem tudod meglátni a szépet!
Ezek után hazamész Olcsó fekhelyedre,
S egyáltalán nem érdekel, hogy hiszel e Istenbe.
Végül fáradtságtól, szétáztatott aggyal,
Látod, hogy besurran, egy kétes arcú angyal,
S üzenetet ad át, tenéked sietve:
- Urunk kérdi Tőled, hiszel e Őbenne?
Felkönyökölsz félig, nem lepődsz meg nagyon,
Hisz erre van kitalálva, régóta az álom.
Ránézel arcára, e fura követnek,
Fáradtnak tűnik! Vagy inkább öregnek?
Olyan ismerős minden arcvonása,
Mintha a tiédnek, lenne öreg mása!
- Mondd, meg az Uradnak hagyjon békén Engem!
Nem hiszek Őbenne, míg Ő nem hisz bennem!
Limmike:
és jött a pap, a hit kövér disznaja
porschéból kiliheg a templom előtt
csak metálkékkel van némi színbaja
jobb lenne szürke, ám akkor még bejött
a seqqe a szája, nyikorgó szószék
egy falat kenyér vagy, keresztény menj be
főnévvel spórol, de igéket szór szét
higgy benne isten, én sz@rok a mennyre
Denton:
És bevonul a Pap... zsírdisznó-kövéren,
fényes metálszürke, full extrás öszvéren.
Pörög a slusszkulcsa, rajta a feszület,
ájtatosan motyog „wow, milyen fess ülep”.
Profán pofán látod a kétszínű mocskát,
álszent vigyorával odahajol hozzád,
s állott bor ver arcon fogain vizelve:
- Szépseggű fiúcska, hiszel-e Istenbe'?
És rádnevet a Nő... feslett maszkja alatt,
(az igazság állít – a Loreal tagad.)
Dekoltázsa csábít, szoknyája ingerlő,
ilyen akar lenni - azt hiszed - minden Nő?
Ujját végighúzza finoman kisajkán,
teste sebes-heges, háborúnyűtt balkán.
Pináján a tetkó - triviál - „Fizetve!”:
- Suttogd el, hercegem, hiszel-e Istenbe'?
És nyílik a kocsma... legurul egy Részeg,
- ilyen álmámorban neked is volt részed -
eltompult agyával meredt a világba,
fosfolyondár fonott húgyszirmos gatyája.
Lerókázott slicce nyitott, mint a barka,
gúnyosan fehérlik ráncos, apró farka.
Belédmar szavának hitetlen hidegje :
- Faszjankó, kis hülye, hiszel-e Istenbe'?
S láttál koldusokat, láttad a bénákat,
láttál drogos tűtől szétdurrant vénákat,
halott csecsemőket, hóhéruk az anyjuk,
mert ilyen a világ, nem kellenek fattyúk!
Láttál vérebeket, egymást tépve-marva,
virult vérszopóik mohó, mocskos arca,
láttál gennyes utcát, szemét söpredéket,
s megláttad... hogy sosem láthatod a szépet...
Hazatántorogsz már, sziklával szívedben
...nem kérdés a kérdés: hiszel-e Istenben.
Végül fáradtságtól szétáztatott aggyal
látod, hogy besurran félénken egy angyal.
Üzenet tolmácsa, kérdezi sietve:
- Urunk kérdi tőled, hiszel-e még Benne?
Felkönyökölsz félig, nem lepődsz meg nagyon,
az álom ördögi, végtelen hatalom.
Ránézel arcára e fura követnek,
holtfáradtnak tűnik. Vagy talán öregnek?
Pokolin ismerős minden arcvonása,
rádöbbensz, ő éned - öreg hasonmása!
Hamis. Hisz ott a Pap, a Nő és a Részeg,
koldusok és bénák, fattyúk, söpredékek,
járványok, háborúk, táborok és téboly,
Éva helyett kurva, Ádám helyett playboy...
Halkan szólsz:
- Hit? Mondd meg Uradnak, hitem nem volt faxni.
De ha teremtenék... nem hagynám szétbaszni.
Hiszeke? (ja, tudom: kötőjel)
És jött a pap!
Kihízva, kövéren,
Egy metálszürke, full extrás öszvéren,
Földi örömök hizlalták az arcát,
Mikor mosolyogva odahajolt hozzád.
S borgőzös szavait füledbe lehelte.
- No, és Te fiam, hiszel e Istenbe?
S rád nevetett a Nő,
Festett arca alatt,
ott voltak az évek,
Melyeket letagad.
Dekoltázsa csábít, szoknyája, ingerlő,
Ilyen akar lenni, azt hiszem minden Nő!
Kezét végighúzta finoman a vállán,
Felcsillant a napfény megnyálazott ajkán.
Villogó fogsorral, kérdezte nevetve:
- Ha ilyet látsz kisfiam, hiszel e Istenbe?
S nyílt a kocsmaajtó,
Legurult egy részeg,
-Arra gondolsz mámorában, már neked is volt részed!-
Eltompult agyával meredt a világba,
Bűzös végterméke befolyt a gatyába.
Lerókázta vállát, s szétnyitott sliccébe,
Gúnyosan fehérlett, összement szemérme,
Szavait hallgattad, undortól feszengve:
- Mond meg Te kis hülye, hiszel e Istenbe?
S láttál koldusokat,
Láttad a bénákat,
Láttál drogos tűtől szétdurrant vénákat,
Halott csecsemőket,
Hóhéruk az anyjuk,
Mert ilyen ez a világ,
Nem kellenek a fattyúk!
Láttad a kutyákat,
Kik pénzért tépték egymást,
S láttad a gazdáik, mohó mocskos arcát.
Láttad az utcát, a szemét söpredéket,
S látod, hogy nem tudod meglátni a szépet!
Ezek után hazamész
Olcsó fekhelyedre,
S egyáltalán nem érdekel, hogy hiszel e Istenbe.
Végül fáradtságtól, szétáztatott aggyal,
Látod, hogy besurran, egy kétes arcú angyal,
S üzenetet ad át, tenéked sietve:
- Urunk kérdi Tőled, hiszel e Őbenne?
Felkönyökölsz félig, nem lepődsz meg nagyon,
Hisz erre van kitalálva, régóta az álom.
Ránézel arcára, e fura követnek,
Fáradtnak tűnik! Vagy inkább öregnek?
Olyan ismerős minden arcvonása,
Mintha a tiédnek, lenne öreg mása!
- Mond, meg az Uradnak hagyjon békén Engem!
Nem hiszek Őbenne, míg Ő nem hisz bennem!
Egyensúly
No
…de mi köze van hozzá?
kérdezhetné bárki, akinek a szavára,
már, senki sem kíváncsi. És mire e szánalmas
ösztönös, grimasz, hogy megkérdőjelezzük, ami vigasz
lehetne számunkra, de nem látom a végét, hogy hova lyukadok
ki, a tanulság hétrét, görnyeszti talán e valós világot hogy hirtelen
megteremtsem azt amit kívánok. hát pont ez az, mi hiányzik
itten: nincs önálló vágyam, csak egy apró hitem, mi valljuk be, elég
instabilan áll, ha jön a kéj változik vagy, ha a halál, jön, akkor áll
de mozdul, picit, mert bízni, nem tudok sajnos, csak a tömegben hinni, mert
kódolva lettem, egy csillagos este, mikor az Isten, nem figyelt egy percre: megalkotta
Az embert, egy maroknyi agyagból, azóta e véglény folyik itt a csapból! Elhiszi magáról,
hogy tökéletes lehet, csak akarnia kell, e fránya életet. Nevess bátran, Isten, nem a te hibád,
hogy kissé elcseszettnek, látszik a világ. Csak az történt meg újra, mi megtörtént, már párszor
hogy férges lett a nyáj, hiába a pásztor, minden tudása meg odafigyelése, velejünkben a baj
hát kínos ébredése, volt a teremtőnek, de hogy helyrehozza vérünk, ránk bízta a
tudást, s várta hogy mit lépünk Hát ezt hoztuk össze, e földi világot! Ki mindent lát, talán
már jobbat is látott! De nem oly nagy a baj, hisz a legtöbbet kihoztuk, az alapanyagból,
magunkat kínoztuk, de legyen a mentségünk, hogy az akartunk lenni, mint a mi Istenünk!
na! Kimondtam! Ennyi! De miért is akarnánk, megállni e szinten, ahol a kínon túl
talán semmi sincsen? Jó, elismerem, ott van a szerelmünk, mi ideig óráig elég jól áll
nekünk. Na de ott van a betegség, a szomorúság dráma, vagy a „földi pokol” az élet
ami drága És amit fizetünk, míg tart a hitelünk, nem kérdezünk, nem
Beszélünk, csak barmokként tejelünk! És ott a boldogság, a nagy
iIllúzió ha látnák, hogy az mi egy sötét konklúzió! Mert csupán a
gének, és hormonok teszik a rózsaszín köd anyagát , mi néha
agyunkra telepszik! Csak varázslat, semmi több, az életünk egy poén,
hol nem lehet tudni, hogy ki nevet a végén! Mert csak a felszín az
mit Éva anyánk által, a fejünkbe szállt egykor az almaharapással
tehát küzdjél, ember, küzdjél, mert hiszen helyetted
nincs oly bárgyú lény , hogy önzetlenül küzd
meg! Ennyi volt mára, nem fárasztalak,
elfogy a kedvem, elfogytak a
szavak!