Edeke blogja

És jött a pap!

Kihízva, kövéren,

Egy metálszürke, full extrás öszvéren,

Földi örömök hizlalták az arcát,

Mikor mosolyogva odahajolt hozzád.

S borgőzös szavait füledbe lehelte.

- No, és Te fiam, hiszel e Istenbe?

 

S rád nevetett a Nő,

Festett arca alatt,

ott voltak az évek,

Melyeket letagad.

Dekoltázsa csábít, szoknyája, ingerlő,

Ilyen akar lenni, azt hiszem minden Nő!

Kezét végighúzta finoman a vállán,

Felcsillant a napfény megnyálazott ajkán.

Villogó fogsorral, kérdezte nevetve:

-         Ha ilyet látsz kisfiam, hiszel e Istenbe?

 

S nyílt a kocsmaajtó,

Legurult egy részeg,

-Arra gondolsz mámorában, már neked is volt részed!-

Eltompult agyával meredt a világba,

Bűzös végterméke befolyt a gatyába.

Lerókázta vállát, s szétnyitott sliccébe,

Gúnyosan fehérlett, összement szemérme,

Szavait hallgattad, undortól feszengve:

-         Mond meg Te kis hülye, hiszel e Istenbe?

 

S láttál koldusokat,

Láttad a bénákat,

Láttál drogos tűtől szétdurrant vénákat,

Halott csecsemőket,

Hóhéruk az anyjuk,

Mert ilyen ez a világ,

Nem kellenek a fattyúk!

Láttad a kutyákat,

Kik pénzért tépték egymást,

S láttad a gazdáik, mohó mocskos arcát.

Láttad az utcát, a szemét söpredéket,

S látod, hogy nem tudod meglátni a szépet!

Ezek után hazamész

Olcsó fekhelyedre,

S egyáltalán nem érdekel, hogy hiszel e Istenbe.

 

Végül fáradtságtól, szétáztatott aggyal,

Látod, hogy besurran, egy kétes arcú angyal,

S üzenetet ad át, tenéked sietve:

- Urunk kérdi Tőled, hiszel e Őbenne?

 

Felkönyökölsz félig, nem lepődsz meg nagyon,

Hisz erre van kitalálva, régóta az álom.

Ránézel arcára, e fura követnek,

Fáradtnak tűnik! Vagy inkább öregnek?

Olyan ismerős minden arcvonása,

Mintha a tiédnek, lenne öreg mása!

- Mond, meg az Uradnak hagyjon békén Engem!

Nem hiszek Őbenne, míg Ő nem hisz bennem!

 

 

 

 

 

                                                                     No 

                                                     …de mi köze van        hozzá?

                                         kérdezhetné bárki,  akinek a            szavára,

                                 már, senki sem kíváncsi. És  mire e           szánalmas

                          ösztönös, grimasz, hogy  megkérdőjelezzük,         ami  vigasz

                     lehetne számunkra, de nem  látom a  végét, hogy          hova lyukadok

                 ki, a tanulság hétrét, görnyeszti  talán e valós világot            hogy   hirtelen

             megteremtsem  azt  amit   kívánok.             hát  pont  ez          az,   mi  hiányzik

         itten: nincs önálló vágyam, csak egy                  apró   hitem,         mi valljuk  be, elég

       instabilan  áll,  ha  jön a  kéj  változik                   vagy,   ha  a         halál, jön,  akkor  áll

   de mozdul,  picit,  mert  bízni,  nem  tudok             sajnos, csak a         tömegben hinni,  mert

  kódolva lettem, egy csillagos este, mikor az  Isten,  nem  figyelt          egy percre:  megalkotta

 Az embert, egy maroknyi agyagból, azóta e véglény  folyik itt a          csapból!   Elhiszi  magáról,

hogy tökéletes lehet, csak akarnia kell, e fránya életet. Nevess         bátran, Isten, nem a te hibád,

hogy kissé elcseszettnek, látszik a világ. Csak az történt meg       újra, mi  megtörtént, már párszor

hogy férges lett a nyáj, hiába a pásztor, minden  tudása           meg odafigyelése, velejünkben a baj

hát kínos ébredése, volt a teremtőnek, de                        hogy   helyrehozza   vérünk,  ránk  bízta  a

tudást, s várta hogy mit lépünk             Hát ezt hoztuk össze,  e földi  világot!   Ki mindent lát,  talán

már jobbat is látott! De nem         oly  nagy  a  baj,  hisz  a  legtöbbet  kihoztuk,  az   alapanyagból,

magunkat kínoztuk, de            legyen a mentségünk, hogy   az akartunk lenni,  mint  a mi Istenünk!

 na!     Kimondtam!             Ennyi!  De  miért  is  akarnánk,   megállni  e  szinten,  ahol  a  kínon  túl

  talán        semmi            sincsen? Jó, elismerem, ott van a  szerelmünk, mi  ideig óráig elég jól áll

    nekünk. Na de           ott van a betegség, a  szomorúság dráma, vagy  a  „földi pokol”  az  élet

      ami     drága            És amit fizetünk, míg              tart   a   hitelünk,   nem   kérdezünk,  nem 

        Beszélünk,            csak   barmokként                    tejelünk! És  ott  a  boldogság,  a  nagy

           iIllúzió ha          látnák, hogy az mi                       egy sötét konklúzió! Mert  csupán  a

             gének, és         hormonok     teszik                a rózsaszín  köd  anyagát , mi  néha

               agyunkra       telepszik! Csak varázslat, semmi több,  az  életünk  egy     poén,

                   hol nem      lehet tudni, hogy ki nevet a végén! Mert csak a    felszín  az

                       mit Éva      anyánk által, a fejünkbe szállt egykor az almaharapással

                              tehát     küzdjél,  ember,  küzdjél,  mert  hiszen  helyetted

                                     nincs     oly bárgyú lény , hogy  önzetlenül  küzd

                                             meg! Ennyi volt mára, nem fárasztalak,

                                                   elfogy a  kedvem, elfogytak a

                                                                      szavak!