Sándor Márton "ExaN" Blogja

SÁNDOR MÁRTON - Az Éjszaka tája
( 2012. 11. 11 )

Megtépázott az élet, féled:
féled a múltad, féled az álmod.
Könyörtelen rémképek kísértenek,
elvesztett, hűtlen barátok.

A valóság más, rideg pillanat,
magányos, zord szemvillanás.
Éjszaka tája, szívedben lángol
a múlt fájó, kietlen világa.

Az idő kevés. Mit ér a léted?!
Életed, halálod, ébredésed.
A világ emlékszik-e majd rád?!
Barátok, családod, a hazád.

Rohanás az út, s életed hajsza.
Ha megállsz egy pillanatra,
Mosolyog némán, pirkadatra.
Hirtelen feltárul ezeregy arca.

Élve meghalni, meghalva élet?!
Rajtad múlik, ha megérted.
Ha szeretnek, szívükbe temetnek,
Örökké élsz, sosem felednek.

Halk mozdulatokban jár a csend,
S egy éjbéli hang emészti ide fent,
Lelkem végtelenül fényes táborát,
Suttogó szelek szólják pár sorát,
Az életemnek, s több pontján meg leli ez lényem.
Mentális áradatba emelkedek fel a távol messzeségében.

Szelek szárnyán repülök az emberek álmán át,
Fiktív valóságom pályáján hol senki sem lát,
Engem, ott leplezem a jellemem, ha kell nektek,
Percről percre papírra vetem, szemérmetlen módon,
Az igazat ki mondom, akkor is ha monotonul tudatom.
A távolba látok, a láthatáron túl járok, a sötét alagúton is tova szállok.

Lehunyva szemeim perifériámban látom a világom,
Karomat kitárva fellegek távlatába, köd honol az irányba,
Amerre szállok én tova, orrom elenyészve minden soromban,
Példázott valóságba invitál, hol egy élet sem mostoha.
Habár a sok ostoba ember ma már csak kínjában ordibál,
Orbitális oltalom e holmi táj, hol nem tudom mi vár rám talán
Az éj leple alatt, mentális áradatban járok, lelkem szüntelen szabad.

Rám rontanak olykor, az elfojtott vágyak
árral szemben szaladnék szerte a nagy világnak.
Vállalom, de előtte pár főben járó zár szó,
mert kitörni készül belőlem, eme ordító tűzhányó!

Absztrakt szóképeket szivárogtató konok képmások,
köpök sivár lelketekre, holmi utánzatot láthatok.
Jellemtelen vonások, tükrözik e szubjektív szférát,
sajátos strófa struktúra, mit tőlem az egyén lát.

A vitális tendencia: "Hová sodródik? Hol köt ki?"
Kárhozott szellemképek szigetén, hol romba dönti,
önmagát, fájdalom fertőzi, vérbe lábadt indulatát.
A fellegekből taszítja, "Vissza a valóba!" - veszetten tanítva.

Bukásra késztet szüntelen, míg elsorvadnak, én céljaim ültetem,
elmém poraiba, ösztönös tekintettel másokra, hol csorba hiba,
járja át szellemük, álmokba menekülve végtelen elveszhetünk.
Kelj fel, s lásd a jelent, mielőtt szertefoszlik, mi oly sokat jelent, az idő lepereg!
 

Holmi képzelgések eme elsarjadt,
szánalommal fűtött hangulatú világban,
A végtelen mezőkről, kopár sziklákra terelt,
már látom "Semmi sem hibátlan"
Nincs mi tökéletes, a moralitás vesztében
már mindent kényszeresnek titulál a fajunk,
"Oda az erkölcs, oda a szokás,
éljük az életünk, míg meg nem halunk!"
Az idő láncra verve szorít, tömlöcbe rekesztve,
az élet összes szennye holtomiglan elborít!

Improvizálva rímekben meditálok, még nem tudom meddig állok...
Meg a lábamon, átokként ellep a fájdalom,  de viselem a terhet,
Egy hang, egy érzés az őrületbe kerget, kifejezni lehetetlen...
Túl mutat a határon, nincsen köztes út, ez tény vagy csak álom.