EDY blogja

Apánk hazajött Karácsonyra, nekünk
az volt a Mennyország. Esténkre lecsüng
az éjszaka, reggelünk útközben csuk
ránk kontinenseket...Egy könnyes szemzug.

Anyánk kér, többet ne menj vissza oda.
Te mégis vágytad, téged a Golgota,
minket újra az erjedő hiány várt
utánad. A szobában lassan oltárt

építettünk itt hagyott szavaidból,
én és a húgom, míg anyánk őrködött
lábad nyomán sarjadó hitünk fölött.

Jöttél, de a vacsora nem esik jól
neked. Kötelet kértél, s talán értem,
itt maradtál minden félig-kenyérben.

Tenyered gödrébe vágyom, mélyére
kucorodnék. Nem zavarnálak nagyon,
lepedődre gurulnék, ha szomjazom,
és te is látni óhajtanád pőre,
 
telt húsom. Éppen csak magamra húznám
a vászonráncot, - ne keress sokáig -
engem láthatsz újra, fejtől-bokáig.
Becézget a kezed, a nyelved, hitvány
 
enzimekkel bontod ízvirágomat,
s megadón várom halhatatlanságom
pillanatát. Először lassan átfon,
 
majd óvatosan összeroppant fogad.
Tiéd lettem, benned ragyogok sután,
míg te sírsz gyöngymazsola-lelkem után.

Amikor magányom túlnőtte Istent,
nem ültél mellém. Bámultam a vállad,
végtagjaim nyújtózkodtak utánad,
de nem értem fel hozzád, én, a jött-ment.
 
Végleg elengedtelek. Körmeim már
leszakadtak sorba, ahogy halványult
benned a parancsolat. Rian a múlt.
Nem hagytad, csak a másságomat, cingár
 
csontú, sosem volt magamat. Fejemet
térdemre hajtom, lábujjhegyre állnék,
nem enged mozdulni engem az árnyék.
 
Ketten maradtunk, - nélkülünk is lehet -
figyeltük, ahogy szaporul a lábnyom,
s szorította kezemet a másságom.

Ha szeretnél, ólomkatonám lennél.
Rendíthetetlen, akit csatornavíz
tőlem el nem mos, szám íve volna híd
minden telt meder fölött, míg nem lesz tél.
 
Ha szeretnél ezüstöddel hullanál
rám, s én magamba szívnálak, mint jó mag,
hogy még tavasz előtt kivirágoztass
a felénk járónak. Volnék ingaszál,
 
karcsú derékkal fukar időnk végén
karodba szakadnék, te különc fémlény.
Ha szeretnél, benned lehetnék atom,
 
kék lánggá nőve mérgeznénk magunkat,
- mikor az élet nekünk már megunt pad, -
úgy háromszázhuszonhét és fél fokon.

Nekem a boldogság ringatás a te meg énben,
mikor bámulástól halhatatlan két kávészem.
 
Nekem a boldogság ujjak közt csorgó dinnyelé,
ahogy repülőt nézve mutatunk az ég felé.
 
Nekem a boldogság egy cseresznye-fülbevaló,
amit este megeszünk, mert holnap másik való.
 
Nekem a boldogság dübörgő mellkasod odva,
ahogy hozzádőlök könnyeimet visszafojtva.
 
Nekem a boldogság fával rakott vesszőkosár,
amíg várjuk csendesen, hogy újra érjen a nyár.
 
Nekem a boldogság, ha neked lehetnék közhely,
a mindenben ott vagyok, mégis-mégis több kell.