Kőben, vérben (Zajácz Edina - Mészáros László)

       
               1.
Fakó homlokunkon csattan szét az éj,
szemünkből kinövő közelség merít
a felhabzó sistergésbe, s mint maghéj
ha leválik, a pillantás fényeit

dobja le némán a gondos tekintet.
Látomásszerű kifogások szilárd
tétlenségén más alakzat tekinget
vissza, mint a lakkos reggelek kivárt

megkönnyebbülésén felcsillanó mély.
Valami egyszerűbb idomú veszély,
mit álomból felsírva lát a szellem

valahol az áthatolhatatlan csend
rácsain. Kőben, vérben vagy idebent,
hol felgyújtva sem fényesebb a kellem.
             
               2.
Hol felgyújtva sem fényesebb a kellem,
hittem, hogy kuporgó szavam rád talál,
és fennakad majd megfélemlítetten
átjárhatóságunk rögén a halál.

Az utolsó harangszóra érkeztél,
hűvös bordáim kápolnáddá nőttek,
míg térdeplő szavad mennydörgéstől fél,
visszhangozva nyöszörgő csecsemő lesz

bennem ártatlanságod pellengére.
Nem árul el vér és ezüsttallér se,
Lázár-lelkem téged féltő Holdkaréj,

mert hiába szárít mocsarat a Nap,
ha felettünk a hajnal összeszakad;
felénk rázza öklét az Isten. Ne félj!

            3.
Felénk rázza öklét az Isten. Ne félj!
Csak csendszagú elvárás minden fohász,
s míg idegen hangú dallamot zenél,
szakadt húrjain a kényszer hadonász

felém, mert nyílt szívvel hozzád igyekszem.
Már minden lépés ismerős szánalom,
gyávaság keresztmetszete a részem;
tágul, hasadásig terül vállamon,

mint az a kettőnk közé feszített fal,
ami tenyerembe vérhólyagot csal,
s a kövér moccanás is szerterezzen

markomon, mint a mocskon serdült bogár.
Nincs tiszta gondolat, csak iszap, meg sár.
Csak nekem kell értünk újra elesnem!

                4.
Csak nekem kell értünk újra elesnem,
földre rogyva is téged óhajt a száj,
lehet az út hozzád bármily kegyetlen,
nincs vágy, mi a réseken ne jutna át.

Retteneten csírázik a nevetés,
látod, kavicsokat őröl a fogam,
árkát kínálja egy hajszálrepedés;
délibábképzetem tetején rohan.

Hínárok gyűrűznek ujjaim körül,
csupaszított testem fogadd örökül
akkor is, ha bőröm megannyi cafat,

zamatában a mindenség szennye még,
nyelveden sarjadó bíbor büszkeség
a fehér alázattal összetapad.

            5.
A fehér alázattal összetapad,
miként feláldozott tettel a szándék.
Feltétel nélküli irgalmas szavak
haragos kényszerén horpadt halánték

képes úgy őrizni ráncát időtlen,
ahogy én némán magamba rejtelek.
Szólj rám, ha ütni gyáva vagy: erőtlen
fedezék öled, hogy én szeresselek!

Nyíljon e kérgéből kifordult világ
talpaid alatt, ha csak rejtelmet ád!
Széllel ölelkezzen minden szörnyűség,

mikor arcod pírját simítja vadul,
mert nem pirkad bennünk, nem is alkonyul
a makacsul hajszolt egyértelműség.

             6.
A makacsul hajszolt egyértelműség
maskara csak, páncélozott akarat,
létedért zokog az üvegszínű ég,
karimájára írok félszavakat.

Három napja evezel a Styxen. Hol vagy?
Lábam alatt semmisül a homokvár,
a foszladozó szélű gőg cserbenhagy,
ha megjönnél, szomjuhozó torok vár,

hogy igaz szót lehelj végre ajkamra.
Arcod legyen sápadt arcomon lámpa,
míg a csillagok nem állnak sorfalat

sírásunk előtt! Te maradj mellettem,
legyél az utolsó rózsafüzérszem,
valóddal éleszd semmisült sorsomat.

            7.
Valóddal éleszd semmisült sorsomat,
vidd a vétkező valóságon túlra,
hol a képzeletbe tűnő alkonyat
a végletig szépül, újra meg újra,
 
az elmúlás kavicsos mezsgyéin túl,
az ártatlanság hangjegyét kolduló
istentelenségig, ahol konokul
őrzi a tiszta alázat csorduló

örömkönnyeit a szabad értelem!
Nézd, hazug ábrándok játszanak velem,
a létezés egyszerre hűl és ég szét

bennem, míg utolszor lényedig hajol!
S már csak a fertőző némaság karol,
míg gyökeret ver szívemen a kétség.

              8.
Míg gyökeret ver szívemen a kétség,
hogy egymást szerethetjük oly makacsul,
mint a rezzenéstelen kötelesség.
A széncinkeszemű éj rám szabadul,

mintha itt volnál vérsejtjeim szótlan
áramlásai között elvegyülni,
hogy visszatükröződő terhem szórjam
szét íriszeden, s végleg elmerül, mi

kétséget növesztett. Csak harmat marad,
meg a kegyelemből nőtt tűzpillanat,
melyben simuló arcvonásod vigad.

Más meleg ez, ki megrémült sorsot ás,
érzi, miként nehezül a hajszolás,
mikor álmából egyedül felriad.

            9.
Mikor álmából egyedül felriad
a kín, csak teret hajlító hajnalok
vérfonalain látszik, míg rám virrad,
hogy én mennyire gyámoltalan vagyok.

Nézd, ölelkeznek a szirmok, a hegyek,
a végtelen habján fürdőzik a táj,
s hagyod szótlanul, hogy szomorú legyek.
Anyám tudna szépen aggódni, ha fáj

reszkető tenyérrel eldörzsölt szemem,
mert akkor sem ordította: kegyelem(!),
ha talpait hasogatták fel utak,

honnan visszatérni csak akkor lehet,
ha már lelkébe nem üt rozsdás szeget
a múltból feltörő, sötét kárhozat.

            10.
A múltból feltörő, sötét kárhozat
fojt egyre, tovább nem járhatok vakon,
minden kimondatlan imát szádhoz ad
az anyátlanná duzzadó borzalom.

Mint a végzetért lápba hajló gyékény,
hogy kötelék legyen, s szóra bírjalak,
ott reszketek szótlanságod erényén,
hogy átokmagammal összemossalak.   

Hallod a veszett kutyák csaholását?
Kőben rekedt gyengeségemen átlát,
hízelgő undorával húsomba mar,      

ölni készül a nyálcsorgató világ,
mielőtt vértelen szívemből kirág.
Csillagsorsomat húzd magadra hamar!

               11.
Csillagsorsomat húzd magadra hamar,
ha majd ezüstarcú éjem rád szakad!
Őrizz, mint lombok árnyait az avar,
vagy ölelj, amíg még ölelni szabad!

Tűrj, miként csírátlan magvakat a föld,
viselős fellegek morgását az ég,
mint sötétség kövér szálaival szőtt
homályt a végsőt pislantó gyertyavég!

Míg zsibbadt nyelvemről lepergő szavak
úgy égnek ajkadon, miként a salak
e nyomort lehelő vágyakkal verten,

hívón roggyan a test, s megbénul a száj.
Elesve tűrd, ahogy nekem lesz muszáj,
ha érintésem tagjaidon sercen!

               12.
Ha érintésem tagjaidon sercen,
tűzrózsák nyílnak majd fekhelyünk körül,
s míg egymást szeretjük százezer sebben,
markunkban a küzdés gyönggyé tömörül.

Karunk, mint könnyű kehely összesimul,
talpunk alatt kavicsos oltár ragyog,
nem ejti szívünket ingovány rabul,
kétfelől tartjuk az égen a Napot.

Kenyérillatú tőled a pirkadat,
s míg vállamat becézi aranyhajad,
bujkáló könnyem az arcodra cseppen.

Engem nem védelmez sohasem páncél,
pokolra vet két évtizednyi éjfél;
reggelre könnyűvé válik a terhem.

             13.
Reggelre könnyűvé válik a terhem.
A kín, mi hűen ölelt, most elereszt,
hogy egyedül álljak, fohásszal verten,
mint az útszélen mohosodó kereszt,

mert legnehezebb lesz élnem nélküled,
mindenséggel telten s mégis egyszerűn.
Amikor földig tapossák mélyüket
az egek, s csak gyűl, gyűl a korom, sűrűn

a talány szikráit viselt pupillán.
És lerakódik, mint Anyám sóhaján
egykor a tétlenségig szépült zavar,

mert én, az árva eljátszani tudom,
ha fátylas szemeim félőn lehunyom:
nem fél rabságot, ki szeretni akar.

             14.
Nem fél rabságot, ki szeretni akar,
hű lelked repedésébe forr lelkem,
suttogássá csitul mind a zivatar,
csók-kazlunkon az elme eszméletlen.

Válladhoz az a tűz visszahúz egyre,
tavaszban, télben sem járok nélküled,
mint a gerle, úgy ülök tenyeredre,
még ha kínunk ezerszer is földre vet.

Ha könyörgéseden roppanok össze,
akkor is téged várlak; vajon jössz-e,
hogy esdeklő szavakkal hozzám beszélj.

Szemünkben tenger-gyötrelem tündököl,
s míg mellettem észrevétlen öltözöl,
fakó homlokunkon csattan szét az éj.

         Mesterszonett
Fakó homlokunkon csattan szét az éj.
Hol felgyújtva sem fényesebb a kellem,
felénk rázza öklét az Isten. Ne félj!
Csak nekem kell értünk újra elesnem!

A fehér alázattal összetapad
a makacsul hajszolt egyértelműség.
Valóddal éleszd semmisült sorsomat,
míg gyökeret ver szívemen a kétség!

Mikor álmából egyedül felriad
a múltból feltörő, sötét kárhozat,
csillagsorsomat húzd magadra hamar!

Ha érintésem tagjaidon sercen,
reggelre könnyűvé válik a terhem,
nem fél rabságot, ki szeretni akar.