Álmokon innen és túl

Vörös rózsa a hófehér selymen,
halk zene, ital, gyertyafény,
a dzsessz ujjaink végében lüktet,
kacér tánccal csábít az éj.

Meleg fény a jéghideg ablakon,
hópelyhet kerget kint a szél,
ajkam ajkadhoz ér, és ma éjjel
a nyárról álmodik a tél.

Ruháink között lépdel a hajnal,
a padlón két üres pohár,
fölém hajol, vidáman rám kacsint,
és lábujjhegyen megy tovább.

Körülnézek: mélyen alszik az ágy,
gyűrt selymén hervadt rózsaszál,
felszáradt vércsepp tövise hegyén,
még őrzi sós ízét a szám.

Különös, hogy egy nápolyi dal szól
A legtöbb velencei gondolán,
‘O sole mio... visszhangként siklik
A lagúnák falán.

‘O sole mio... már vagy száz éve
Hallgatják a part menti paloták...
Sóhajok hídja... felsóhajt a csend.
Némán siklunk tovább.

"A Napom vagy"... énekelték, de már
A Holdat ringatják a hullámok,
És a gondolákon sorban kigyúltak
A színes lámpások.

Itt még télen is szépek az álmok,
Kinyílnak előttem, amerre járok,
Mint a holdsugárral égre festett
Színezüst virágok.

Felkel a Hold a Notre Dame felett,

És megfürdik a Szajna vizében,

Könnyedén siklik hajónk a folyó

Hullám-ezüstjében.

Komplex a tömeg, bábeli képlet,

A mobilokon párizsi képek,

Mona Lizás selfie-k,és ahogy

Az Eiffelről lenéznek.

Nélkülük képeslap lenne Párizs, 

Velük a képeslapon a bélyeg,

A Pont Neuf-nél leszállnak, és a szó

Újra a csendé lett.

Mintha csak egy óriási ecsettel 

Festenék az égre az estéket,

Itt még télen is szépek a fények: 

Igazi csendélet.

"Párizsból már rég kiszökött az Ősz", 

De a tél itt korántsem színtelen, 

A Pont Neuf-nél magunkra maradunk: 

Én, Párizs és a csend. 

Képet fest az est, hullám-akvarellt,

Amin egy szép párizsi lány nevet, 

Azt mondta, meghalna értem, ha kell, 

Mert annyira szeret. 

Szép volt, de nem tartott túl sokáig, 

Jött az Ősz, és jött egy másik lány is, 

A tenger kékje elnyelt,  máig imádom 

Még az illatát is.

Pirkad. Ezernyi íz a nyelvemen,

Fahéj az éj, és a hajnal ánizs, 

Talán csak egy álom játszik velem, 

Au revoir Párizs!

Ha szállhatnál, mint a madarak az égen,
És megpihenhetnél a felhők között,
Ha oda repülhetnél, ahová csak akarsz,
És körülnézhetnél a hegyek mögött,
Merre indulnál, hová vinne az ösztönöd?
 
Ha úgy élhetnél, mint a halak a vízben,
Talán hozzászoknál egy-két perc alatt,
Hogy mindegy, milyen nap van éppen,
Mindegy, hogy az óra mennyit mutat,
Merre indulnál, hová vezetne az utad?
 
Ha eljuthatnál egy távoli, szép világba,
És teleszkóppal néznél le a Földre,
Ha csak rajtad múlna, meddig maradsz,
Egy napig, egy hétig vagy örökre,
Visszatérnél-e valaha is a szülőföldre?
 
Álmodj, ha a szíved darabokra tört
Álmodj, ha lelkedbe bánat költözött,
Semmi sem zavarja meg az álmod,
Amíg magasan szállsz a felhők fölött,
Álmodj, ha éjjel a magány gyötör,
Ha árnyak suhannak a hátad mögött,
Senki sem zavarja meg az álmod,
Mire felébredsz, minden rendbe jön!
 
Ha egy este hirtelen beborul az ég,
És  viharfelhők hátán érkezik az éj, 
A legutolsó mennydörgések után,
A leszálló csend nyugodt álmot ígér,
Indulj el bátran, álmod majd elkísér! 
 
Álmodj, ha szíved gyászba öltözött,
Álmodj, ha a lelked betakarja a köd,
Semmi sem zavarja meg az álmod,
Amíg a balsorsodat el nem üldözöd,
Álmodj,  és álmod, mint egy tükör,
Szólít, hogy belenézz és lásd a jövőt,
Senki sem zavarja meg az álmod,
Ha véget ér, álmodd a következőt!