Draug blogja

Volt egy mag, mit elültettem, gondosan. Meglocsoltam napi kétszer-háromszor, nőljön fel gyorsan. Mikor az első hajtás előjött, szívem repesve szált az égig. Élet! Vigyáztam hát a kis virágra, míg zöld szárával felfelé emelkedve küzdött. Óvtam őt széltől, vihartól, álattól, rovartól. Az én kis virágom. Majd virágba borult, s szebbet életemben nem láttam azóta sem. Virágszírmai egy-egy kis aroma a világból.  Énekeltem neki, gyengéden simogattam levelit. Tudta, hogy vigyázok rá. Beszéltem hozzá, elregéltem neki életem, s ő csak hallgatott és hallgatott, némán. Nem hagytam őt el soha. Nem követel, nem hanyagol, nem hagy cserben. Ő az én virágom. 

Sokszor gondolkoztam el azon, hogy mi lehetne belőlem. Kisgyerekként hősnek készültem, a jó útját jártam, megvetettem a rosszat. Ahogy cseperedtem mégis belekostóltam. Volt ami izgalmas volt, volt ami egyszerűen buta. Egy idő után rájöttem, hogy nem tudom a rossz útját járni. Jellemem (Hál' isten) megveti és elutasítja, ha másnak okozok bajt akár egy picit is.  Ráléptem hát a lovagok útjára. Vállamra véve a világ fájdalmát, önfeláldozva magam a segítség és lehetőség oltárán. Oda adtam magam a világnak!... Miután megcsócsált és kiköpött tudtam, hogy nem lehetek tiszta lelkű lovag. Nem tudok némeliyk embernek undor nélkül segíteni, még úgy sem hogy másnak akar jót. Elvesztem a világban, ide-oda sodor engem, nem találok partot. Ki lehetek akkor? Sem hős, sem lovag, sem gonosz. Fogaskerék. Nem túl csábító. Lehetek homokszem a gépezetben. Ahh, túl elcsépelt... Ki vagyok én? Ezerszer tedtem fel magamnak a kérdést, hát ezerszer sem tudtam rá a választ. Rossz a kérdés? Esetleg velem van baj? Nem és igen. Nem velem van a baj, hisz ki tudná megmondani kicsoda is ő. Sok álarc közül éppen melyiket hordja, még saját maga előtt is.  Viszont velem van a baj, mert nem az a kérdés ki vagyok, hanem hogy ki lehetnék. Ebben is csak az a szomorú, hogy az egyetlen, ami vissza tart attól, ami lehetnék, az én vagyok. Kész vagyok hát megküzdeni magammal? Nem. Fel fogok készülni rá valaha is? Nem. Még is le kell hát magamat küzdeni. Nem megmászni nehéz a hegyet, ha már ott vagyunk, hanem elhatározni, hogy kiálljuk-e a hegy által kapott próbatételt,és elindulunk-e felé.  

Érzéseket papírra vinni, nem csak festve, írva sem könnyű. Érzéseket melyek összetettebb a világunknál, az emberi szervezetnél, melyekre eddig kézzelfogható magyarázat sosem született, és jó esélyel sosem fog. Érzelem. Én úgy vallom, ezek a lelkünk vágyai. Tiszták, erősek, legyőzhetetlenek. Szeretet, gyűlölet, harag, béke, mind-mind egy sugallat, mely lelkünkben nyugvó tavat felkavarja, vagy éppen kisimítja. Halálos csend. Életünket így kezdjük. Távol a világ bántalmaitól, romlottságától, szépségeitől. Lassanként a tó felett vihar táma, és ha ezt a vihart nem csitítod, akkor a hurrikán felbolygatja a tó fenekét is. Békére kell törekednünk. Békére kell lelnünk. Nem harcolni magunkal szüntelen, csak amíg kell. tisztelni kell minmdent egyes ellenfelet, amit/akit az élet eléd sodor. Soha fel nem adni! Annyian buktak már el, csak az érzelmeik miatt, ne állj be a sorba! Ha harc hát legyen harc, küzdj "mindhalálig". De a csata után meg kell pihenni. A lovag egyszerűen nem képes mindent legyőzni egymás után, ahogy a hegymászó sem képes egyszerre minden hegyet megmászni.  Életünket a vihar a legvégén elhagyja. Talán a vihar azért kell, hogy megtudjuk mondani milyen az élet, ha nem csak béke és a halálos csend vesz kerül. Az is lehet, hogy ez egy próbatétel. 

Eljöttem arról a helyről, ahol a test örvend,de a lelkem éhezik. Hol csak vágy volt, de érzelem nem. Nem tudtam tovább úgy csinálni, mintha minden rendben lenne. Feladtam? Nem, hanem elhagytam azt, ahol a lelkem csak kellék, egy velejáró fogaskerék, amivel törődni nem kell. Érzelemet akarok, nem vágyat. Félreértelmeztem a vágyakat. Lelkem vágya nem egyezik a testemével. A vágy, mely csak a felet eteti nem az egészet. Az érzelemhez hasonló de nem ugyan az. A vágy mely testi, néha félrelöki azt, amire a lelkem vágy.  Mindkettő vágy, ám mégis lelkemben, ami megfogan tiszta, erőteljes, tápláló. Mire lelkem vágyik, az a testemet is táplálja, de ha csak a test él boldogan a lélek éhezik. Hittem egy vágynak, kidíszítettem, fényezgettem, érzelemnek öltöztettem, de mindig láttam az igazi arcát és már nem bírtam tovább. Hazudni neki, hazudni magamnak, hazudni az egész világnak. Mégis mikor véget vetettem neki, előkúszott a magány. a legerősebb vágy, hogy ne legyek egyedül, kell valaki mellém! Nem! Nem kell. Az emlékek idővel megszépülnek, de én vissza gondolva nem a családi otthont látom, hanem a tetőt a fejem felett. Nem rémlik más, csak a kötél és a lánc. Bezárva a négy fal közé "biztos pont". Elkezdtem levetni magamról a köteleket, a megszokás lánca már nem tart fogságban többé, csak a heg látszik meg rajtam, éppen, hogy leesett a var. Nem mindenki érdemli meg hogy harcolj érte, főleg ha ő ezt nem viszonozza, hiszen "ez jár neki". NEM! Az jár amiért megküzdöttél, annyit érdemelsz, amennyiért megdolgozol. 

Az erdő közepén álltam, egymagamban. Menekülni akartam. Elfutni a sok rossz érzés elől, amik követtek. Lázasan kerestem a helyem, de elbuktam. Oly sokan buknak el, sosem hittem volna, hogy egyszer én is közéjük tartozom majd. Még is megtörtént. A földre kerültem. Térdre rogyva, fejemet lehajtva pár könnycsepp kiszökik a szememből. Elviselhetetlen fájdalmat éreztem. A kín belülről fakadt. A lelkem össze tört, és nem tudom újra összerakni. Az apró szilánkok felvágtak minden sebet. Minden elnyomott érzés feltör és elemészt, mint egy hatalmas hullám magaalátemet, és mikor ki akarod dugni a fejed egy kis levegőért, egy újabb hullám taszít a víz alá. Fuldoklok. A szívem összeszorul, alig kapok levegőt. Az eső cseppjei lassanként szaporodnak  körülöttem. Felnézve már nem látszanak szemeim könnyei, mert elmossa az eső. Haldoklom. Érzem minden lélegzetvételkor, minden szívdobbanásomban. Haldoklom. Elhagytam a földet. Angyalként szállok az égbe, de az nem akar elfogadni. Letépi szárnyaim és visszaküld. "Küzdj!". Harcoltam azért, hogy jó legyen. Mit rontottam el? Nem vagyok elég a világnak? Célponttá lettem az évek során? Nincs senkim. Egyedül vagyok az erdő közepén. Ökölbe szorítom kezem. A halál már közeleg, érzem, ahogy vállamra helyezi hideg kezét. Félek. Félem a halált. "Küzdj!". Hát ezt kaptam a sorstól? Küzdelmet. Vár rám az élet, miért adnám fel? Ökleim ellazulnak. Vállamról a nehéz, hidegség kámforrá válik. Az eső cseppjei lassan eltűnnek, felszáradnak az avarról, úgy ahogy könnyeim az arcomról. Gyenge szellő simogatja az arcom, kérlelve "menj tovább", én pedig nem akarok neki csalódást okozni. Felkelek a sárból, leporolom öltözékem. Senki nem ér annyit, hogy miatta nekem keljen szenvednem. Senki nem lehet fontos annyira, hogy hiába való küzdelmet folytass érte. Szeretet. Érzem, szinte előre lök, lábaim alig tértek észhez, de már mennem kell tovább. Tovább. Az életem, és halálom vár rám. Az életem választom. Hát meglesz az akarat. KÜZDÖK!