Nehéz ügy...

Bár írhatnék neked, de ostobán elengedtem a kezed. Veled álmodtam a minap. Kerestelek és tudtam, Te is keresel engem. Átszeltem a vidéket, megküzdöttem óriással, démonnal, szörnyekkel, megküzdöttem a félelmeimmel, a fáradtsággal. A végén, mégis Te találtál rám. Láttam az arcodon, hogy hiányoztam. Láttam a szemedben a kínt és a fájdalmat. futottál felém, én pedig feléd, majd karjaimba zártalak, és óvtalak minden bajtól.

Azt hiszem, ilyen lehet az igaz szerelem. Leküzdeni azokat az akadályokat, amik elválasztanak titeket, feláldozni minden olyan dolgot, ami csak leláncol és távoltart tőle. Harcolni érte és nem miatta. Megverekedni a szörnyekkel, amik bennünk tombolnak. Feladni a régi életünket, MERT VELE AKAROK LENNI. Volt, akit szerettem, de el kellett engednem.  El kellett engednem, mert nem voltam vele boldog. Ez a legnehezebb döntés. Felvállalni a bizonytalan magányt, mint vele lenni. Sírtam, szenvedtem nélküle. Még is megnyugodtam. Még is elengedtem. Mégsem felejtem. Az emlékeimben már csak a szép emlékek vannak róla. A rosszakat elmosta az idő. Tudom, hova tartott és azt is tudom, hogy én nem oda akartam kilyukadni. Ez a legnehezebb döntés. Nehéz, mert ezt a döntést nem akarjuk meghozni. Majd jobb lesz, majd alakul, majd lesz valami. Aztán egyre jobban eltávoldotok egymástól.