Drammatika

Seeman•  2013. január 28. 17:57

Vége van - Amit hittem és ami most van


Amit hittem:

Vége van (I. verzió)


A drága már nem köszön,
s jön bennem a vízözön.

Vagy rosszabb és pusztítóbb,
mélyre hatóbb.

Fantáziám emberein
jobban vedlik a bőr,
s rajzolódik már a kör:

csak rosszabbak jönnek,
csak özönlenek...

Már csak csontvázak maradtak
előző volt-én darabjaimból,
és az érzelmek idáig haladtak.
Már rég haláltusában szenvednek,
 s a csend csak tombol.

Az arc rezdületlen,
ha rezdül is akkor ép eltakart,
az érzés kegyetlen,
sok mindent elő kapart.

A tudat értetlenkedik,
és a bensőségek szenvednek.
A remény ajtó záródik,
a csőcselék tagok ezen nevetnek.

- Igen, vége van...

2013.01.20

Ami van:

Vége van (II.verzió)


A múltnak vége van.
Réges-rég.
Az kőbe vésve van már,
változtatásért fáradozni kár.

Már csak útban
vannak az emlékek,
a lépések gyorsulnak,
s távot már nem mérek.
Emlékezni emlékezem,
de úgy is elfelejtem:
Valahol majd a
fejemből úgy is kiejtem.

Vége van.

(Akárhogyis.)

2013.01.27

Seeman•  2013. január 28. 17:51

Elmúlás?

 


A távolság növekszik
szép sztyeppékben,
a megoldás nem igyekszik
semmilyen léptekben.
Bámulom, a tv-tornyot,
mely mindig feltűnik,
majd a Belvárdgyulai dombok
mögött eltűnik,
s csak látom magamban
a sok romot.
Minden, ami volt,
s minden, ami lehetett:
itt holt,
de talán lehet.
Ez ügyben talán
én vagyok az egyetlen
ki tehet.

Minden jelenésed
számomra úgy érzem
egy-egy hátralépésed,
tudom, magam vétkeztem,
s hát eme versbe nem hiába kezdtem.
Beszélnék veled, de nem tehetem,
pedig az iskolában lenne rá érkezésem
de nem teszem meg, mert a sors eddig
így kívánja a dolgot,
s ez nálam elfogadott.
Amíg én azt nem rúgom fel,
tudom hogy, hogy az nem jön el
ami elszokott mikor felrúgom a sorsot,
s kapom majd szemembe a borsot
a képeket és képleteket,
mindenféle olyan egyebet
mellyel majd szenvedek
és majd senyvedek.


De már így is az néha ama pár pillanatnyi lét
mikor tudom hogy szívemben te vagy a tét,
hogy biztos tudom-e hogy nincs rossz
és csak riogat a képzeletbeli gonosz
és nem jön az el amit én gondolok,
az a rossz, amibe vagy bele botlok
vagy nem, s lásd azt is tudom, várnom kell.
Látom hogy közlekedsz és köszönésem (talán) fölösleges,
lazán vagy hisz tudom léted olyan,
s talán a sok érzelem felesleges
és most azoktól látom a dolgokat homályosan,
és nem boldogan.

Elmúlás jelek, vagy letett út kövek,
ha ezt az egészet nem erőltetem,
más lenne most létem
belül és kívül.

De tudom, majd ez elévül,
szokásos duma hogy az idő repül
és sok kedves jön megy,
de tudom, ez az egész egy hegy:
melyen át kell keljek
és tovább kell menjek.
Kín, és nyomor,
nagyon korog a gyomor.
Vándorlok most
mindenfelé,
leginkább magamban
lefelé,
és bonyodalmak között
megteszem,
hogy ezt  az
egészet elfelejtem.

Csak szűnjön meg a kín és nyomor,
ne korogjon ez a gyomor,
szeressél
vagy kerüljél,
mert unom ezt a padhelyzetet.


2013. január 16. 19:45

 

Seeman•  2013. január 28. 17:50

Még sincs vége


Még mindig irántad érzek,
még mindig kereslek.
Nincs vége-béke,
nincs nyugalomnak
nálam menedéke.

Ha a folyosón meglátlak,
mindig érdeklődő szemekkel nézlek,
köszönök köszönsz, majd más merre elnézek.

Magamnak köszönhetem ezt a helyzetet.
Magam tettem magam ellen, és ezt nem felejtem,
most beteljesületlenül
minden pillanat a szemembe sül,
képpé alakul,
a rémálom egy ideg
majd csak fakul.

Végül az emlék megvakul,
és az élet valahogy alakul.

Nélküled,
érzékenyen,
és mégis ridegen.



2013.01.13

Seeman•  2013. január 28. 17:49

Nincs beteljesülés

 


Ahogy a hidak szakadtak,
úgy azok szavakat hagytak.

Nyoma se maradt nekik,
a szakadékok csak eszik.

Se visszhang, se puffanás,
valaki épp sírt ás.

Egy kereszt mosolyog,
a zöld sztyeppén,
a beteljesületlen szívek földjén.

Némaság fog el,
még is írnom kell.

A nap újra fel kel,
új lehetőség.

De az én napom még nem jött el.

2013.01.10

 

Seeman•  2013. január 28. 17:49

Az utak ketté válnak


Lásd: Hol híd állott,
most szakadék,
hol végvár zászlobogott,
most már csak kőhalom-maradék.

A kőutak a földbe süllyedtek:
Először sárosak lettek,
de most már füvesek.

Nyomok tűnnek el a földön,
nem marad itt semmi, kőkövön.
Az emlékezetben csak por,
majd elmúlik ez a kor.

Szerettelek,
szeretlek.
Egyszer közel, most távol.
A vég kifejlet meghajol.

2013.01.10

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom