Doriinaa blogja

Csak éltem az életem ahogy éppen úgy éreztem ez a megfelelő, de a szìvem ott feküdt magányosan az utcán, a jéghideg, esőáztatta, csillogó macskaköves úton. Eső cseppek robbantak szerte szét a pocsolyák rengetegében. Fázott és a hideg rázta, remegett, elázott volt az egész teste. Jégkristályként megfagyva hevert a földön könnycseppek borították be egész formáját... hanyagolva... és ridegen. Elhagyták!... Eldobták!... Nem kellett senkinek!.. ezt senki sem tudta megmondani. Szívemnek kamráin régi sebhelyek, repedések, erős szorítások nyomai látszottak végig. Erőből széttépett ereiből cseppekben csöpögött a borvörös vére és idővel hatalmas tócsák lepték a járda köveit. Pedig hűséges és önzetlen... féltő és gondoskodó... egyszerűen szerető szívem volt. - hangoztatták azok akik felismerték. Legtöbben csak sajnálták.. Szeretettel és élettel duzzadó Szívem, az  utcára került. Azért maradt egyedül, mert nem kellett Ő senkinek és Én mint gazdája sem bírtam tovább cipelni. Nyomta és szúrta időnként pedig sajogva feszítette szét a mellkasom. Megváltam tőle, inkább kidobtam, mint egy elkopott régi megunt tárgyat. Elhatároztam, hogy ezentúl ésszel élek... és nem szívből fogok. Kiváncsiak vagytok, hogy végleg hagytam-e el?... Ezt senki se tudja, talán még Ő sem. Most ott fekszik valahol, elhagyottan... még lassan dobogva, de már nem küzd tovább, egyre fáradtabb. Regélik, hogy még így is gyönyörű szép. Hatalmas, szeretettel teli, és teli élettel tűnik ki, és a legsötétebb vörösen csillog az éjszaka mélyfekete sötétjében... de lassan kihűl majd... és szürke rideg kővé válik. Ha arra mennél, kérlek nézd hová lépsz!... és vigyázva lépkedj, nehogy rátaposs véletlenül! Inkább vedd fel!... félve... óvva... és szeretettel... ha nem vagy benne biztos, hogy képes vagy gondját viselni vagy mégsem tennéd meg, akkor csak kerüld ki óvatosan kérlek!... hátha túléli és tovább él.