Donkanyar blogja

A téli vakáció nagy örömöket ígért. A tó,melynek hínáros tükrét tavasszal,sárga nyakú vizisiklók reményében fürkészte,idén december elejétől kemény,araszos jéggel várta. Első alkalommal apja is vele tartott,ő ellenőrizte a jeget mindig,hogy elég vastag-e már,aztán közösen leseperték róla a havat,róka,menyét,szarka és nyúlnyomokkal együtt. De ez már nem első alkalom volt idén. Most szép,tiszta tükörjég fogadta. Több tó is volt a környéken,de a tél mindenikre durva,hegekkel tele jeget húzott,meséit tavaszig olvasni lehetett belőlük.Hibátlan,éjjfekete jéggel csak ez az egy tó várta. A karácsony előtti délutánon Ica is vele tartott. Ő egyik volt,a három szomszéd lánytestvér közül. Többnyire együtt ballagtak haza hétköznapokon,az iskolából,mint osztálytársak,ám olyankor alig szóltak egymáshoz. Tegnap valamiért megemlítette neki a befagyott tavat,inkább csak kényszerűségből,hogy megtörje az örökös csendet kettejük közt. Nem kis meglepetésére,a lány kapva-kapott rajta.Ő ment elől,csillogó vaskorcsolyáját készen,bakancsra csavarozva cipelte. Ica mögötte baktatott. Neki csak fakorcsolyája volt még,batyúként vetette át vállán. A tóhoz érve megvárta,míg jégre állt,utána pillanatok alatt bakancsot cserélt és már suhant is el,mellette. Köreivel egyre csak bennebb terelte őt,a tó közepére. Ica vékony,rövid kabátban,feszes nadrágban állt ott,tétován,csak tekintetével követte mozdulatait,majd mintha  kedvet kapott volna,nekilódult. Ám hamar megunta a falábú botladozást és a jég szélén bosszúsan ült rá egy fatörzsre. Néhány kör után megsajnálta.
- Odaadom szívesen ! Megpróbálod te is ?
Némán rázta a fejét,de  vágyakozva nézte tovább,a korcsolyát.
- Karácsonyra kaptad ?
- Tavaly hozta az Angyal. Meg a Robinson-t is. Ha el akarod olvasni,holnap magammal hozom.
Ica tekintete a bakancsán maradt kis ideig,majd a sötét jégben rekedt légbuborékok közé sülyedt.
- Nálatok még mindig jár ?
Hitetlenkedés mellett kis gúnyt is felfedezni vélt a hangjában. Mosolygó szemei csak megerősítették sejtésében,mikor ránézett. Bár védekezően ártatlannak látszott,mégis,mintha elérhetetlen magasságokból tekintett volna rá. A kérdést sem értette. Érezte saját bamba tekintetét a lány arcában.
- Mit bámulsz ?! - nevetett rá. - Inkább nézz be otthon,a ruhásszekrényetek fenekére ! Oda dugta anyád az ideit,bíztosan. Ott lesz a leveled is,meglátod !- Felpattanva,eltolta őt útjából. - Na,én megyek ! Ez nem nekem való !
Most,első ízben,mintha kölni félét érzett volna a hajában. Addig nézte,amíg eltünt a szeme elől. Bosszantotta mostanában ez a lány. Talán,ha egy darabka házicsokoládét hoz magával ...
Tovább rótta a köröket egyedül,míg belefáradt,aztán megállt. A tó peremén,ahol apjával meghagyták a hótakarót,most különös nyomokat fedezett fel. Egészen frissnek tüntek. Nem lehetett sem rókáé,sem menyété,sem nyúlé,de egy pici mégis benne volt mindenikből. Sietve,csak épp,hogy súrolták a tó szélét. Miközben leoldotta a korcsolyát,a fatörzs jegén,ahol Ica ült nemrég,apró vérfoltot fedezett fel. Bűntudata támadt. Angyali csend vette körül.

A lakásba könnyen bejutott. Szinte túl könnyen ment minden,ahhoz képest,hogy első betörése volt. Nyitott kapu,az udvaron kutya sehol és a kitárt erkélyajtón is csak a befele libegő függönyt kellett volna elhajtania. De ekkor,az magától hullott arcára : a szomszédos szobában éppen becsukták az ablakot,végetvetve a szellőztetésnek. Megtorpant,készen a visszaugrásra,ám a lakás tulajdonosa hosszú percek után sem jött át.Szerencséje volt. Hallotta,amint végigdöl ágyán és hosszú,fáradt sóhajjal zárja le a napot. Csend következett.Bénultságából fölocsúdva átosont,a két szobát elválasztó,nyított ajtóig,ott várt tovább. Az idős asszony,szerencsére háttal neki feküdt,a heverőn. Gyér,ősz haja jóságosan szűrte meg,az ablakon beáradó holdfényt. Érezte még a bentrekedt cigarettafüstöt,talán vendége volt.Karnyújtásnyira tőle,a kis éjjeli asztalon,pohárban vizet látott,pár más dologgal,ám ezek közül egy igencsak érdekelte : a pénztárcája. Idősnek,megviseltnek tünt,akár a gazdája,felkunkorodó sarkokkal,sötéten lapult. Furcsán vaskosnak találta,mintha nem is egy nőé lett volna,de az is lehet,hogy csak a holdfény torzította el.Mégis olyasféle tűz támadt ettől benne,amiről tudta : már nem engedi visszalépni. Az asszony ekkor hirtelen felkelt és feléje indult. Alig maradt ideje behúzódni,az előszoba fogasán lógó kabát mögé. Szerencsére nem kapcsolt villanyt. Becsukta az erkélyajtót,aztán ugyanúgy,visszafeküdt. Ahogy elment mellette,ismerős illat lengte körül. A kabátból is ezt érezte : valami,régi időkből fennmaradt parfümé volt,rátapadt verejtékes arcára,belélegezte. Megkönnyebbülten sóhajtott. Már csak ki kell várnia,míg elalszik. A kora tavasz miatt hamar sötétedett,de bízott benne,hogy idős kora miatt gyorsan álomba zuhan. Ám nem ez történt. Váratlanul, átnyúlt az asztalhoz és bekapcsolta a zsebrádiót. Klasszikus zenét hallgattak,együtt. Gyűlölte. Úgy érezte,mintha tudná,hogy itt van és rá akarná ezt erőltetni. Szerencsére,az adás már a végéhez közeledett,így elzárta a rádiót. A parfüm illata ekkor ért célba,nála : nagyon rég,az ő tanítónénije használt ilyet,rajta kívül senki más. Azóta nem találkoztak,nem is tudta,hogy él-e még. Most már igen. Csalhatatlanul ráismert,iménti mozdulatairól,sok éve is ugyanígy indult a táblához,hogy betűk és számok ívét szépen megrajzolja. Kezében sosem csikorgott a kréta. Az Istenit ! A felismeréstől ujjai elengedték a zsebkés markolatát,mindenes nadrágjában. A pohár víznek egyre nagyobb jelentőséget kezdett tulajdonítani. Mintha azt is szándékosan helyezte volna oda,a pénztárca mellé,hogy megszomjazzon tőle. Kínokat kellett tőle megélnie,ez is egyre inkább sürgette. A pénz azonban kellett neki. Legalábbis egy része. Holnap lesz a tizennyolcadik születésnapja. Oda akart kúszni,hogy elemelje,csakhogy a holdfény is egyre erősebb lett a szobában. Nem vár tovább,bíztosan alszik ! Arcába húzta az előkészített sapkát,ám ekkor a fekvő kar újra a rádió felé mozdult. Egy nagyon régi,kedves dallamot követően megszólalt a bemondónő :- Jó estét,gyerekek ! Remélem,ágyban vagytok már !

 Végighallgatták Lázár Ervin : " Manógyár " című meséjét. Mintha magához ölelte volna,a tanítónéni parfümje beleragadt ajkába,csípte a szemét,könnyezett tőle. Letépte a sapkát. Ordítani akarta,hogy ő már felnőtt,csakhogy volt még egy napja addig. Egy hosszú nap,amit nagyon szeretett volna megbecsülni. Mikor búcsúztatta az osztály,mindenkit meghívott a lakására,de valamiért nem tartott velük,így nem is tudhatta meg hol lakik. Egészen a mai napig. Miközben haza ballagott,a mese utolsó mondatai kaputól-kapuig kísérték,nehogy eltévedjen : " Olyan,mintha álomban járnál. Az ég tündérszoknyakék. Neked vajon milyen manóid vannak ? "