Domos_Margit blogja

A délután álmosan, nyúlósan telt. Ez volt a tedd ide-tedd oda, semminek semmi látszatja időszak. Lötyögtem a lakásba. (nagyon utálom az ilyen „nem haladnak a dolgok” időszakot)

Úgy is lefordíthatnám, hogy vihar előtti csend. Pedig mostanában a televíziós bemondó bakijain is harsányan együtt kuncogtunk. Teljes happy időszak. Akkor meg miért vagyok nyomott? Palástolván e születésileg kódolt hibámat, tollseprűvel nekiestem a poratkák gondos begyűjtésének. Csillogóvá varázsoltam lakásunk legszentebb bútordarabját – mármint párom által szenté avanzsált – televíziót. No, majd, ha megjön, mennyire fogja értékelni!

Így nyugtatgatván lelkem csipetketésztán szaggatott darabkáit. Mikor megcsikordult az ajtóban a kulcs, repültem melegíteni kedvenc vacsoráját, engedtem a kádba a vizet, készítettem ki papucsát, - szóval – teremtettem a „meleg családi” hangulatot.

Homlokomra lehelte a puszit, lakonikusan tudomásul véve fenti tevékenységi sorozatomat. Hisz neki ez jár, alapon! Bekapcsolódott az otthon életébe. Bekapcsolta a televíziót, (észre sem véve csillogását) valami kerekasztal (na, nem az Arthur király és lovagjai) politikai műsor sugárzódott, amikor mellé telepedtem és önkéntelenül, mint afféle női csacsogást kieresztvén magamból, megjegyeztem: milyen csinos T.GY. politikusunk kétsoros öltönye.

Aprót köhintett, majd felszólított, hogy „menj hozzá feleségül”! (Éreztem, hogy hibáztam! De még mekkorát! Lábaihoz doromboló cicaként törleszkedtem, elővillantottam csábító mosolyom, rúzsnélküli számat csókra csücsörítettem!) Késő! Elindítottam a lavinát!

S mint a hírügynökség ontotta magából az információt. Hogy miért ne telne a drága jó szövetből készült, testére méretezett, Armani öltönyre, mikor magának szavazza a fizetést, mert csak akkor jár a parlamenti ülésre. Telik ráncainak felvarratására a menő budai plasztikai sebésszel, telik a Sándor palota felújítására, a zsinagóga rendbehozatalára, az autópályák építésére. Az Alain Delon nyakkendőre (tízezerért) az argentin cseresznyére, a brazil dinnyére, a Thaiföldi masszázsra (ott tudnak valamit, mert évente kétszer is elmennek, de az is lehet, mindig ott felejtenek valami fontos dolgot, amiért állandóan vissza kell menniük!)

- Hogy én milyen hülye vagyok? – Meg semmi fogalmam nincs az államadóságról, a fizetési mérleg deficitjéről ...

Képes vagyok piedesztára emelni a jól öltözött csokros nyakkendőt.

Ránéztem, lila a feje, mint a bíborosi palást. Nem adna a nőknek szavazati jogot, mert képesek egy Gucci cipőre szavazni!

Eltörölné a szólásszabadságot „mert maradjon a cipész a kaptafánál” (Soha életemben nem voltam annak a bizonyos fának a közelében, ezt tudomására is hozom, hogy miért lett ettől már cékla színű? Nem értem!)

Természetesen jobban tette volna az anyósa, (- mármint az én szülém!) – ha népi szőttest hímzett volna helyettem. Vagy az apám kalocsai csipkét ver ...

Igazából nagyon szeretem a népművészetet és alkotásait; nem értem, miért emlegeti?

Lehet, hogy újra reneszánszát fogja élni?

- Rögtön meg is mondtam, hogy hétvégén elmehetnénk Szentendrére a skanzenbe.

Hát ekkor kezdte a bútort aprítani!

Kihasználtam a mélylélektani pillanatot, - mert fotelünk feldarabolása nagyon lekötötte – egy laza csukló mozdulattal kikapcsoltam a baj forrását.

Mikor ezeket a sorokat rovom, már bent ül a drága, a nagyszerű pszichológusnál, ki az utóbbi időben csodákat művelt, mert életem párja azóta a Tom és Jerry-t nézi. A politikai műsoroktól orvosilag nagyon eltiltott és receptre a Micimackó adását írták fel, de azt is szakaszosan, cseppekbe adagolva.