Szobám

Poros falak között gubbadok, éjszaka van már, sötét és rideg.

Bukott ablak beereszti a fagyát, és oly fárasztó. Testem küzd de elfagy az ideg

Bámulom a sarkot hátha valaki visszanéz hátha.

De nem, a magány belülről tépdesi a lelkem, darabokra húll.

Lehajolok hogy összeszedjem keserű szilánkjait

De nem megy.

Fáj mindenem a hideg összeránt a tátongó űr nem enged.

Elfojtja a szívem a sok csalódás, savként marja szét a reményt 

Azt az aprót ami ott gubbad a poros lelkem helyén.