Egy marék szerenád

Egy marék szerenád

                              

                        

Ködölt szívem beteg szivárványa,

színleli magam, és mások életét,

ne hasonlíts többé a semmire,

felissza a nap, a lázas föld szívét.

Mályvák bársonyán felnőtt lehelet,

magányom csöndjéből inhalálok,

mert szétszakad a feszült mennyezet,

amíg egyetlen lényeghez kiáltok.

A világ csendje holnap meglazul,

mivel a létezésben sosem hittem,

bozót hasában felhő domborul,

sötét nappalokba keveredtem.

 

Önmagam ellen fontam az ostort,

és csordogáltak egykedvű napok,

fehér jelmezem lávája kitörhet,

amíg testem kortyolja a napot.

Kéjes kíváncsiság fúrta oldalam,

nem éreztem mást, csak sarki hideget,

szűk szoba vagyok, felfordult világ,

az éjszaka szélén vágyam lépeget.

 

Falánk szivárvány még késni látszik,

marék bizonytalanság ha maradt,

lencséjét tartom vaksi szemed elé,

hogy jelmezekben érzékeld a sugarat…