Dobos József blogja
VersHol van már a szendeséged.
Hol van már a szendeséged
Édes drága kedvesem.
Tovatűnt, mint éji álom
S ez lett az én végzetem.
Amikor leszáll az este
Téged újra fűt a vágy
Halkan szólsz, de tudom jól hogy,
Nincs menekvés; vár az ágy.
Így vívjuk az ágy-csatákat
Amíg jő a pirkadat,
S csak akkor adsz kegyelmet, ha
Bennem szusz már nem marad.
Reggel mikor felébredve
Kezem, lábam megremeg,
Csak azt kérdem önmagamtól:
- Mért nem lettem szerzetes?
Ám amikor, néhanapján
Benned a tűz nem lobog.
Alig várom, hogy szólj halkan:
- Várlak bent az ágyamon!
Maradj ilyen mindörökre
Ez a vágyam semmi más
És amíg erővel bírom,
Megvívunk sok száz csatát.
( kb öt éve de lehet , hogy még régebben került
Kegyelem
Reményik Sándor: Kegyelem
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.
Kábítószer
Kábítószer, amit te adsz nekem.
Ahogy játszol forró testemen.
Ha rád gondolok újra fűt a vágy
S a lelkem, egy újabb adagért kiált.
Nem, nem, soha!
József Attila: Nem, nem, soha!
Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő - a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő - erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!
Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! -
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!
Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.
A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.
Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!
(1922 első fele)
A költészetről
Reményik Sándor: Megalvad a kőre kiontott vér
Tanács költőknek
Megalvad a kőre kiontott vér,
S az éjszakába kitett láng kihűl:
Ne taszítsd balgán a világba ki,
Ami tied csak, tied egyedül.
Mezítlenül a lelkedet ne add!
Inkább takarja súlyos vas tagod,
Kísérje fegyverzörgés lépteid'
És öles árnyék baljós alakod.
Ne bontsd ki szíved féltett szálait,
Mint Te, ki látja úgy a lelkedet?
Azt mondd, mi sokak sorsával közös.
A többi Istené - és a tied.