Pihenőké
Lefelé néz(z)
Isten
-Vagy-
Ok
.
Eszmélés
Csöndre intettek az évek. Hallgatok.
Jaj nektek szerelmek, jaj nektek tegnapok.
Bár tudnám sajnálni magam értetek,
De helyette csak a lélekémelyítő fásultság
Lebeg a fejem felett… nap, mint nap.
És azokra az estékre emlékezem,
Mikor még tudtam sírni, ha fájt,
De a sós víz hamar oldódik a fényben,
S az egyetlen, ami megmaradt,
Az a tompán lüktető szívseb… itt bent,
Amibe évek óta rejtelek…
Magam elől is.
S hogy ne kelljen látnom,
Sóhajtva hunyok szemet
Minden Istentől való jel felett,
És játszom: gyermeket, buta lányt, színlelt beteget.
Ki nem érti szavaid, csak mosolyogva bámul,
Míg meztelen tekinteted aláhull végleg.
S az idő lelkemmel egyre körbe jár,
Mint súlyos, nehéz esti zsoltár
Az üres templomok éneklő visszhangjával.
Csöndre intettek az évek, hallgatok
Jaj nektek szerelmek és jaj nektek tegnapok,
Az idő lomha léptekkel bűvöli a lelkem,
Fényt söpör az Isten egy gyógyuló szívsebben,
Miben érnek bűvös, csodás jelek,
Mióta magában téged felfedezett.
Korlátok
Olvad a bőröm a nyári ég alatt,
Belecsorog a fényes messziségbe.
Törött hárfadalra dalolnak az angyalok,
Életre kel a bóbita pihéje.
Elolvad a homok, vele a pillanat.
Minden csak emlék, pillangó mosoly.
Tágra nyílt íriszek zárt ajtói mögött
Bolygózik a lélek, mint megfáradt fogoly.
Nyár van
Nyár van. A délután vörösétől
Homályossá izzadtak az ablakok,
S a rajtuk átszűrődő fény-illat
Most körbelengi a házak homlokzatát.
Bennem is csipkét bontanak a lázongó molekulák,
Hintáztatja magát a vágy
Érted, vagy bárkiért, csak halni, halni végre
Valamiért, amiért érdemes volt nyelvem alá
Olvasztani tiéd.
Mondom, nyár van. Napszúrástól szenved a Föld.
S én szenvedek vele, nélküle.
Adj okot sírnom
Előtted térdelek, mint festett ige előtt,
Száraz üvegbúra két szemem deleje.
Ajándék lenne most a legkisebb könnycsepp,
Adj okot sírnom, itt az ideje!