Pihenőké

Diacska•  2013. november 24. 23:20

Dialógus

Miről álmodozhatsz Lorca?

 

Hisz keserű szelek járnak.

 

Fejed holt koszorú fogja: 

 

-"Zöld szeretlek, zöld imádlak. 

 

 

 

-Ezüstbe fürdik a tenger, 

 

-Habján puha talpak járnak. 

 

-Meztelen természet s ember: 

 

-Zöld szeretlek, zöld imádlak. 

 

 

 

-Alélva járnak a csókok, 

 

-Könnyemet hűti a bánat, 

 

-Könnyemben emléket oldok: 

 

-Zöld szeretlek, zöld imádlak. 

 

 

 

-Vágtat a Hold a tejúton, 

 

-Nyomában táltosok szerte, 

 

-Legmélyebb szégyenem s foltom:

 

-Verde que te quiero verde."

 

Diacska•  2013. október 31. 20:42

Két fényes jel

(Ajtó nyílik, függöny lebben,

Ősz bujdos a fellegekben.


Fentről a Hold suttog, amint

Keze súlyos álomra int. 


Lányos zavarában a rét

Megvillantja sárga keblét.


Feje alatt hűvös ige,

Elhagyta a régi hite. )

 

Csöndben ballag két fényes jel,

Mennek, mennek, mindig csak el.

 

Varázs úton futnak körbe,

Egymást nézik egy tükörbe’.

 

 

Mennek, mennek két fényes jel,

Tűz égeti szerelmük el.

 

Mennek, mennek, körbe futnak

Tetején a Holdutaknak.

 

Keserű ősz néz le rájuk,

Közös útjuk közös átkuk.

 

Sűrű éjfél emészti szét

Kettejüknek csönd-fény testét.

 

Mennek, mennek, el nem érnek,

Hova oly rég útra kéltek.

 

Nem beszélnek, futnak körbe,

S egymást nézik a tükörbe. 

Diacska•  2013. október 1. 17:00

Ady ősze

Ebbe az őszbe csak borzongni szabad,

És ködfürtöket rajzolni az égre;

Várakozni a meztelen fák alatt

Láblógató, édes semmittevésbe'.


Ez az elmúlás most a világ vége:

Sosem volt titkok, s szeretők halála.

A beteljesületlenség portréján

Egy oda nem illő, homályos ábra.


Ebbe az őszbe csak bámulni szabad

Csöndesen. Fájón búcsúzni magunktól.

S míg sárga gyöngyöket dobál az éjfél,

Emlékeket lopni a pillanatból.

Diacska•  2013. szeptember 23. 22:17

Éjszaka

Belém sötétedik az éj.

Fekete lepedőjét kiteríti,

Hogy ne lássak mást,

Csak rebegő, éteri hangokat.

Aztán mozaikok jönnek;

Egyik a másik után.

Pirosak, kékek, bíborak

És tarkák. Majd elszállnak

Lepkeszárnyon, angyalszárnyon.

Az éjszaka ilyen.

A meséjé. A bolondoké: az Enyém.

Az éjszaka szerelem.

Árnyék fény a csillagok alatt.

Színesen párolgó aszfaltszagú

Borzongás, tudatlan öröm és béke,

Vágyódás, kéknefelejcs és aranytinta. 

Diacska•  2013. szeptember 16. 01:08

Jelentés: a Hajó még vízen van!

Én, mint a DILETTÁNSOK táborát erősítő DILETTÁNS, azért jöttem ma ide, hogy valljak. Egyrészt nem túl objektív irodalmi (leginkább lokális irodalmi) rálátásomról, másrészt részrehajlásomról és dühömről, mely később biztos vagyok benne, hogy beletörődésbe simul majd. 

A lecsóba kanalazás előtt azt is leszögezném, hogy nem feltétlenül a józan ész, vagy a tiszta tudás beszél belőlem. Leginkább megérzéseimre, impresszióimra és nemzeti identitásomra támaszkodok „eszmefuttatás” közben. Írni és fogalmazni sem tudok olyan nemesen és tisztán, mint egyes, velem egy vízen, mégsem egy hajóban utazó „társaim”. Tehát aki abban a reményben kezdi ezt el olvasni, hogy valami zaftos, magvas értekezésre lelt, nagyon téved. 

 Nem könnyű úgy legyűrni a honvágyat, ha látjuk a falunk templomtornyát. Elszakadni csak akkor lehet, ha elég távol kerülünk a vágyott helytől, dologtól...stb. Ám tőlünk, akik itt élünk, mégis ezt követelik. Elvárják, hogy elfelejtsük nyelvünket, kultúránkat, himnuszunkat, s mindezt a könyörületesség és lojalitás köpenyébe bújtatva kikezdhetetlenné teszik számunkra. 

 Nem feltétlenül helytálló kifogás ez arra, hogy miért is nem tud „igazi”, „nívós” kulturális élet kialakulni ezen a tájon, de azt hiszem, jobb híján megteszi, s kis túlzással mondhatom:SŐT! Alkotni, és nagyot alkotni csak annak a társadalomnak a tagjai tudnak, akiknek meg van az alapvető biztonságérzetük. Tudják, hogy tartoznak valahova, nem pedig kóbor kutya módjára vergődnek egyik disznóvágásról a másikra, mert mindenhol oldalba rúgják őket. 

Ennek ellenére mégis vannak ígéretes kezdeményezések, tehetségek, akik, ha még nem is nőttek ki a sárból, és a tojáshéj ott csüng a nemesebbik felükön, lassan levetkőzve a „megmutatni vágyás” szoros fűzőjét, képesek lesznek nagyokká válni.(szigorúan laikus és szubjektív véleményem szerint).

Egy ilyen tüsszentésnyi csonkban élő, és ilyen kis számban létező nemzet, mint amilyen a kárpátaljai magyarság (na csak kimondtam) természetes, hogy nem onthatja magából sorra a kultúr-, és művész embereket. Ennél fogva a kulturális élet sem lesz oly pezsgő, mint ahogyan azt elvárásaink (és nem csak a miénk) diktálják. „Egy fecske nem csinál nyarat”- tartja a mondás, de egy fecske csinálhat százat, teszem hozzá én (álokoskodással). 

Mennyivel könnyebb lenne elhagyni a „süllyedő hajót” (hogy ismét egy hajós hasonlattal éljek), mint evickélve túlélni minden egyes napot, úgy, hogy közben mentsük, ami menthető. Lehetséges-e így a „gyarapodás”, már ami a szellemi kincseinket illeti? Ezt a kérdést tényleg nem az én tisztem megválaszolni, úgyis csak áttetsző tudálékosság és „dilettantizmus” (abból is a gyengébb fajta) sülne ki belőle. De hiszem, hogy van olyan, aki igennel voksolna.