Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Egy lírikus álom epilógja
Diacska 2015. március 31. 01:28
Azt álmodtam, hogy én vagyok a természet. Éreztem minden gyökeret, fűszálat és magot. Éreztem, ahogy növekednek, ahogy osztódik törékeny testükben a sejt. Ahogy az apró csírák kiküzdik magukat, és kitörnek a föld alól. Éreztem és hallottam a roppanásokat, a fájdalmat és a kínnal keveredett gyönyört, amely végigfut a primitív és mégis zseniális idegpályákon.
Éreztem az izzó magmát…, ahogy forrong.( Dühösek ránk a föld istenei: fa, fű, föld, levegő. S a víz…, mely csak azért nem pusztít el, mert az istenek istene megtiltotta azt. )
Álmomban én voltam a kék hegyek (ott a távolban), az óriási tölgyek, az évszázados mamutfenyők. Rajtam tapostak a Szavanna vadjai, s az én arcom simogatta a Tisza minden karja.
Én voltam a szél- ha tehetném, mindig az lennék. Lágy, hűsítő- ha kell; de erőteljes és szenvedélyes is.
Kabátok alá bújnék, tarkókat borzolnék, vállakat érintenék, s mert gyermek vagyok legbelül, hideg ujjaimmal felborzolnám a dús hajakat.
…egy pillanat alatt a földön hasaltam. Éreztem a nyers erő illatát, ahogy orromon keresztül bejut a tüdőmbe, s onnan apró vérsejteken nyargal át rajtam. Éreztem a gravitációt s önnönmagam tömegvonzását.
Hallottam a Nap moraját, a roppant anyagok diffúzióját; ahogy egymáshoz csapódnak a molekulák, ahogy az égitestek tengelye meginog valami hatalmasnak a jöttére.
Isten lépkedett, s úgy tetszett, hogy a távol közeledik, nem pedig Ő. Messziről hatalmasnak tűnt, de minél közelebb ért, annál kisebbé vált. Végül akkora lett, mint én.
Egy tükör elé állított, ám a tükörben nem láttam magam; ringó csípőjű tájak jelentek meg, fodrozódó tengerek, borzos rétek, izzó homok-végtelenek és hegyek… . Ameddig a szem ellát, kacéran gömbölyödő hegyek strázsáltak, azok, amelyekben gyerekkorom óta nézem magam. Hozzájuk mértem apró testem, beléjük vájtam tejfogaim. Nekik sírtam, nekik nevettem. Rajtuk hűtöttem forró ajkam.
Isten hírtelen eltűnt, s a tükör úgy folyt el a semmibe, mint egy pohár víz. Én újra a földön feküdtem, ezúttal háton. A sötét mellkasomra nehezedve szívta előlem a fák leheletét.
Meghaltam- gondoltam.
De szívtájékon megmozdult valami. Mérhetetlen fájdalmat éreztem. Bordáim összeroppantak, bőröm, mint a kárpit, meghasadt, s egy zsenge, zöld levél nyílt ki belőlem.
Diacska2015. október 4. 21:53
Szia! Ne haragudj, most látom ezt a bejegyzésed, ezért nem írtam hamarabb. Remekül vagyok, tanítok, úgy hallottam te is! Írj majd e-mailben vagy facebookon, de azt hiszem a poet felületéről is lehet privát üzenetet küldeni, régen úgy volt! :)
MOROZOWSKY2015. április 28. 17:05
T e Dia, képzeld, nemrég láttam egy hasonló szobrot Gyarmaton!
Jó, hogy újra itt látlak, kár, hogy térben messzi vagyunk, de itt újra együtt, és a művészet árnyékában mindig jólesik a pihenés...
By the way how are you? And what are you doing now? I haven't see yo for ages, my dear!:)
Törölt tag2015. április 1. 10:05
Törölt hozzászólás.
petruchio2015. március 31. 10:01
hmmm....érdekes....még beleélek....
skary2015. március 31. 04:54
olyan mint egy szívinfarktus :)