Pihenőké
Egy lírikus álom epilógja
Azt álmodtam, hogy én vagyok a természet. Éreztem minden gyökeret, fűszálat és magot. Éreztem, ahogy növekednek, ahogy osztódik törékeny testükben a sejt. Ahogy az apró csírák kiküzdik magukat, és kitörnek a föld alól. Éreztem és hallottam a roppanásokat, a fájdalmat és a kínnal keveredett gyönyört, amely végigfut a primitív és mégis zseniális idegpályákon.
Éreztem az izzó magmát…, ahogy forrong.( Dühösek ránk a föld istenei: fa, fű, föld, levegő. S a víz…, mely csak azért nem pusztít el, mert az istenek istene megtiltotta azt. )
Álmomban én voltam a kék hegyek (ott a távolban), az óriási tölgyek, az évszázados mamutfenyők. Rajtam tapostak a Szavanna vadjai, s az én arcom simogatta a Tisza minden karja.
Én voltam a szél- ha tehetném, mindig az lennék. Lágy, hűsítő- ha kell; de erőteljes és szenvedélyes is.
Kabátok alá bújnék, tarkókat borzolnék, vállakat érintenék, s mert gyermek vagyok legbelül, hideg ujjaimmal felborzolnám a dús hajakat.
…egy pillanat alatt a földön hasaltam. Éreztem a nyers erő illatát, ahogy orromon keresztül bejut a tüdőmbe, s onnan apró vérsejteken nyargal át rajtam. Éreztem a gravitációt s önnönmagam tömegvonzását.
Hallottam a Nap moraját, a roppant anyagok diffúzióját; ahogy egymáshoz csapódnak a molekulák, ahogy az égitestek tengelye meginog valami hatalmasnak a jöttére.
Isten lépkedett, s úgy tetszett, hogy a távol közeledik, nem pedig Ő. Messziről hatalmasnak tűnt, de minél közelebb ért, annál kisebbé vált. Végül akkora lett, mint én.
Egy tükör elé állított, ám a tükörben nem láttam magam; ringó csípőjű tájak jelentek meg, fodrozódó tengerek, borzos rétek, izzó homok-végtelenek és hegyek… . Ameddig a szem ellát, kacéran gömbölyödő hegyek strázsáltak, azok, amelyekben gyerekkorom óta nézem magam. Hozzájuk mértem apró testem, beléjük vájtam tejfogaim. Nekik sírtam, nekik nevettem. Rajtuk hűtöttem forró ajkam.
Isten hírtelen eltűnt, s a tükör úgy folyt el a semmibe, mint egy pohár víz. Én újra a földön feküdtem, ezúttal háton. A sötét mellkasomra nehezedve szívta előlem a fák leheletét.
Meghaltam- gondoltam.
De szívtájékon megmozdult valami. Mérhetetlen fájdalmat éreztem. Bordáim összeroppantak, bőröm, mint a kárpit, meghasadt, s egy zsenge, zöld levél nyílt ki belőlem.
István
Egy repedés vagy a falon, és én
a por vagyok közötte. És emlék is vagyok,
ami múltaddal köt össze. A hely, az idő,
s a szent ösztön is én vagyok- ma minden
égitest duplán felragyog. Hívnak valahova,
míg én egy szalmaszálon ülök, egyik szemem sír,
a másik meg még kölyök.
***
A semmibe csüng szívem,
egy csillaghoz van kötve, két hurokba fűztem,
különben elszökne. S ha bárki kérdezné, hogy hova
futhat el? Annyit mondanék: szív csak szívnek felel.
Vicc
Nevet bennem valami, rajtam,
Hogy boldogulni, győzni akartam
Magam felett: bámultam hűségesen
Az eget, mint kutya a holdat,
Ha hiszi,
Hogy csaholásért koncot kap,
S nem koloncot.
hagyni
Hosszan kell szívni, hagyni,
Hogy hasson. Hagyni az életnek
Is hogy eldobhasson. Úgy, ahogy
Mi tesszük egy cigicsikkel, ha vége:
Vissza sem nézünk rá, hogy
Parazsa még ég-e.
Apám
Apámba beleroskadtak az évek.
Homlokán a gondok feketék,
fehérek. Belőlük lomha semmiséget
farag, s rám hányja forgácsait, mi napvégén
megmarad. Apám a világnak vígnélküli
senki. Pedig resti-vitéz, katona, s férj is
tudott lenni. Csöndes utak komor, őszülő
árnyéka, ki úgy jár-kel a kertben, mintha tavaszt
várna. Apám homlokán búzamezők
lengnek. Fölötte ágyat vet Isten pár
fellegnek. S Ő álmodik: szebbet, mint az
élet. Szebbet és jobbat, mint bárkitől kérhet.