Pihenőké

Diacska•  2015. március 31. 01:28

Egy lírikus álom epilógja

Azt álmodtam, hogy én vagyok a természet. Éreztem minden gyökeret, fűszálat és magot. Éreztem, ahogy növekednek, ahogy osztódik törékeny testükben a sejt. Ahogy az apró csírák kiküzdik magukat, és kitörnek a föld alól. Éreztem és hallottam a roppanásokat, a fájdalmat és a kínnal keveredett gyönyört, amely végigfut a primitív és mégis zseniális idegpályákon.

  Éreztem az izzó magmát…, ahogy forrong.( Dühösek ránk a föld istenei: fa, fű, föld, levegő. S a víz…, mely csak azért nem pusztít el, mert az istenek istene megtiltotta azt. )

Álmomban én voltam a kék hegyek (ott a távolban), az óriási tölgyek, az évszázados mamutfenyők. Rajtam tapostak a Szavanna vadjai, s az én arcom simogatta a Tisza minden karja. 

Én voltam a szél- ha tehetném, mindig az lennék. Lágy, hűsítő- ha kell; de erőteljes és szenvedélyes is.

Kabátok alá bújnék, tarkókat borzolnék, vállakat érintenék, s mert gyermek vagyok legbelül, hideg ujjaimmal felborzolnám a dús hajakat.

…egy pillanat alatt a földön hasaltam. Éreztem a nyers erő illatát, ahogy orromon keresztül bejut a tüdőmbe, s onnan apró vérsejteken nyargal át rajtam. Éreztem a gravitációt s önnönmagam tömegvonzását.

Hallottam a Nap moraját, a roppant anyagok diffúzióját; ahogy egymáshoz csapódnak a molekulák, ahogy az égitestek tengelye meginog valami hatalmasnak a jöttére.

Isten lépkedett, s úgy tetszett, hogy a távol közeledik, nem pedig Ő. Messziről hatalmasnak tűnt, de minél közelebb ért, annál kisebbé vált. Végül akkora lett, mint én.

  Egy tükör elé állított, ám a tükörben nem láttam magam; ringó csípőjű tájak jelentek meg, fodrozódó tengerek, borzos rétek, izzó homok-végtelenek és hegyek… . Ameddig a szem ellát, kacéran gömbölyödő hegyek strázsáltak, azok, amelyekben gyerekkorom óta nézem magam. Hozzájuk mértem apró testem, beléjük vájtam tejfogaim. Nekik sírtam, nekik nevettem. Rajtuk hűtöttem forró ajkam.

Isten hírtelen eltűnt, s a tükör úgy folyt el a semmibe, mint egy pohár víz. Én újra a földön feküdtem, ezúttal háton.  A sötét mellkasomra nehezedve szívta előlem a fák leheletét.

Meghaltam- gondoltam.

De szívtájékon megmozdult valami. Mérhetetlen fájdalmat éreztem.  Bordáim összeroppantak, bőröm, mint a kárpit, meghasadt, s egy zsenge, zöld levél nyílt ki belőlem.

Diacska•  2015. február 22. 22:56

István

Egy repedés vagy a falon, és én

a por vagyok közötte. És emlék is vagyok,

ami múltaddal köt össze. A hely, az idő,

s a szent ösztön is én vagyok- ma minden

égitest duplán felragyog. Hívnak valahova,

míg én egy szalmaszálon ülök, egyik szemem sír,

a másik meg még kölyök. 

***

A semmibe csüng szívem,

egy csillaghoz van kötve, két hurokba fűztem,

különben elszökne. S ha bárki kérdezné, hogy hova

 futhat el? Annyit mondanék: szív csak szívnek felel.

Diacska•  2015. február 16. 02:21

Vicc

Nevet bennem valami, rajtam,

Hogy boldogulni, győzni akartam

Magam felett: bámultam hűségesen

Az eget, mint kutya a holdat,

Ha hiszi,

Hogy csaholásért koncot kap,

S nem koloncot.

Diacska•  2015. február 16. 02:12

hagyni

 

Hosszan kell szívni, hagyni,

Hogy hasson. Hagyni az életnek

Is hogy eldobhasson. Úgy, ahogy

Mi tesszük egy cigicsikkel, ha vége:

Vissza sem nézünk rá, hogy

Parazsa még ég-e.

Diacska•  2015. február 16. 02:09

Apám

Apámba beleroskadtak az évek.

Homlokán a gondok feketék,

fehérek. Belőlük lomha semmiséget

farag, s rám hányja forgácsait, mi napvégén

megmarad. Apám a világnak vígnélküli

senki. Pedig resti-vitéz, katona, s férj is

tudott lenni. Csöndes utak komor, őszülő

árnyéka, ki úgy jár-kel a kertben, mintha tavaszt

várna. Apám homlokán búzamezők

lengnek. Fölötte ágyat vet Isten pár

fellegnek. S Ő álmodik: szebbet, mint az

élet. Szebbet és jobbat, mint bárkitől kérhet.