Demo

Attila_the_hun•  2014. május 4. 23:46

Mozdulatlan rend

 Mozdulatlan rend

Ketten maradtak a lakásban,
ő és ami még meghalhat.
A régi rend tárgyain,
a múlt eleven ujjlenyomat.

Koptatva az élet okát
árnyéka hajol bútorok ívein,
mint fekete víz folyik át
székek, asztalok színein.

A falra akasztott órában
ismétlődik a pillanat,
ujja időt visszhangozva
fotók közé mutat.

Hasonmást játszanak a percek,
bekapcsolja a rádiót,
hogy kérdezze a csendet:
tartsa szóval az illúziót.

A helyét keresve leül
a tárgyak közti rendre.
Így mozdulatlan egyedül...
mintha ő sem lenne.

 

Attila_the_hun•  2014. május 3. 02:22

Felneveltél

Felneveltél

Százszor szántam szép csokornak,
anyanyelvemből strófába kötött
rímekben hajló mondatvirágnak.
Százszor szedtem össze a sorokat,
szám szerint pontosan annyiszor
gyűrtem össze ami ott száradt.
Szívem szűk szavakba szorítani
nem tudom, odalesz a tudásom
ha hálámat szeretném leírni.

Attila_the_hun•  2014. április 24. 11:20

Megbántott múlt

 

Megbántott múlt

Késő bánat áll a fazék mellett.
Izzad. Szeme sarkából rozsdát izzad.
A lelkiismeret, eldőlt idők gőzébe
hajolt keserű lehelet.
A most embere már nem tenné,
de most megtenné, tisztára mosná
az inget amit akkor felvett,
de nem lehet,
mert a volt makacs folt,
parazita bélyeg.
Hiába mossa egyre tisztábra
annál jobban fényt vet a hibára.
Régi órák fogaskerekei közé
ékelődött a sok tévedés,
és a megállt percek,
jelenben kattogó emlékek.
A pillanatban könnyű minden tett,
de az években egyre nehezebb,
aztán az ember már csak az lehet
amit a súly alatt még elvihet.
- a tekintet elfordul saját arcától -
Hiába éhes a jóra. Elkésett
az étvágy. Ami volt, már nem lehet.
A múlt halott. A múlt hideg.
Fázik az élet.
Minden reggel így ébred.
Feléled mert magától fel kell,
de nem engedi egyenesre a gerincet.

 

Attila_the_hun•  2014. április 23. 22:55

Látszat és valóság

Látszat és valóság

Amit a tükörben látok
abban nincsenek darabok.
Ami onnan visszanéz,
az ott egész
és itt vannak a szilánkok.

Attila_the_hun•  2014. április 12. 00:16

Árvaház

Árvaház

Az utcaajtót rozsda tartja zárva,
nyikorogni már nincs oka.
Görbe házon fárad a vakolat,
kapaszkodik a földcsontra,
a vályoghúsról foltokban
hajol a meszes bőr.
A Szobákban fény elől
árnyék bujkál,
porgyep nő az emlékek tárgyain.
Álmatlan ágy ásít üresen.
A padló nem görnyed.
A tükörben üres a mosdó,
párája nem takar ráncot,
nem lát bele senki
tennivaló új napot.
Foghíjas csempe csapja
szivárgó percei
rozsda sebeit itatja,
fémcsendre cseppen,
ellüktet vékony erekben.
Kintebb a konyha kék köve
elkopott mintái között
hangyának kínálja
az emlékmorzsákat.
Italfoltos abrosz alá
félig tolt szék
gazdátlan gerincén
a fehér festék
időt perget,
miközben lábai árnyékát
az asztal alá tolják
a délutáni fények.
Senki nem vár itt
több vendéget,
az utolsó sem kopogott
csak érkezett
és elhívta őt nagyapámhoz.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom