Demo

90

 Talán, csak az étvágy hiánya
felejtette félig fogyva az almát
a régi idők emlékét idéző asztalon.
A nem túl nagy ablakok színén sápadt
függönyei összehúzva hanyagon,
közöttük oldalazva oson be a fény.
Szokásosan rendezett a lom,
kenyér, sótartó, enyhén vajas kés,
kiolvasva hajtott újság a polcon és
egy titkára kiterített rejtvényen:
cikkcakkos betűhalom.
Mindig szorongva kérdezem:
merre vagy mama?
A válasz után lépek,
egy rég nem fűtött szoba
emlékei közt is átmegyek.
Már látom utolsó barátja villogó fényeit,
hallom monoton híreit.
Előtte ül a kedvenc fotel ölében,
derekától a pléd talpáig ér,
noha a kandalló már meleget üzen,
de a padlón még ott a tél.
A spórolás divatját követő
pulóvere vállán hosszú ősz pihen,
a kis asztalon szétszórt dióhéj,
kezei összekulcsolva üresen.
Lefesteném ha lenne tehetségem.
Ezt-azt és ennivalót hoztam,
mozdulatain látom, hogy fáj,
de akkor is felállna szótlan,
ezért lehajolva átölelem,
ahogy topogó lépteim végén
ő tette ezerszer velem.
Szemeiben mindig ott van
ami voltam és ami lehettem.
Remélem,
sok évig ott leszek.

Mind elhisszük

Sokan élnek lakatlan
falak nélküli börtönben.
Már a mában várják a holnapot,
talán az majd hoz
egy lakott napot.
Elhiszik maguknak,
mert látják a tükörben,
hogy ők is élnek
és fontosat léteznek.
Kincsként gyűjtik
az eltékozolt éveket,
nem értik, hogy
az értéke hova lett.
Aztán újraismételnek
még sok évet
mert tovább löki
a testüket az élet.
Mennyi-mennyi ember
használ használt percet,
lelépik ugyanazokat
a megszokott métereket.
De mind elhiszi,
amíg jár a metronóm,
mind elhisszük,
hogy valami fontosat tett.

Nem lehet

Szeretném lefesteni,
nekem tökéletes testét
vászon párnáira fektetni.
Szeretném hangok
harmóniájával láttatni,
ahogy pihen a haja a vállán,
mind a tíz ujja a combján
és talán
pár szeplő az arcán.
Szeretném szobor vonalán
bájos jellemét, bársony lényét
felszínre ívelni.
Jó lenne
róla is verset írni
szavak és vágyak ízével
itt is megalkotni,
de nem lehet,
ahhoz kevés a képzelet.

Ezer sors

Szól a lélek:
Szép az élet!
Önön túl is messzebb érek
messzebb érek

Árnyék felett
a Nap nevet
időt mulat már nem félek
már nem félek

Voltam éjnek
hosszú vétek
múltba fájnak az üres évek
az üres évek

Voltam vád a vállamon
voltam hűtlen rossz viszony
voltam vékony jégen
vándor vándor jó úton
voltam másnak alkalom
véletlen és fájdalom

voltam bűnös megoldás
voltam jóban tartalom
és voltam csend a csókon
voltam szótlan szorgalom
voltam támasz a bajban
és néha jó volt maradnom

Szól a szélben
a szétszórt szégyen
amit tettem tovább viszem
tovább viszem

Itt van velem
egy olyan dal
ami rímel ezer sorssal
ezer sorssal

Kötet-len

A modern vers integrál
nem giccsről prédikál,
költői képek helyett
képletekkel operál.
A modern vers szintetikus,
már-már szinte epikus,
eseményt sterilizál,
rímekben dietetikus.
A modern vers egyszerű,
annyit mond ami célszerű,
csak annyit kódol amit
dekódolni ésszerű.
A modern vers szabványt bont,
bármit tehet mint James Bond.
Kötet-len: papír helyett
kurzorral folytat viszonyt.