A szünet

A szünet

A gitáron, csak három húr táncolt.
Megálltam, hallgattam, mert érdemes volt.
Odafenn a nyár az aszfaltra sült,
ő idelenn, egy-egy kacatfolt
között, vastag kabáton ült.
Ölében, elhasznált hangszer
hangján remélt,
s a szakállig ért haj alatt,
dúdolva élt.
Az idegen rongyok alatt,
az igazság, csak látszat.
A valóság a dalban volt,
amit a gitár tolmácsolt.
Egyetlen újrahordott
cipőjével szemben,
hallgatag panaszra tárt sapka várta,
hogy a világ megfizessen,
miközben az idegen tömeg,
a társadalom árnyékát taposta.
Rágörnyedt a féllábú hangszerre,
úgy hiszem, a sorsát pengette,
nem is figyelte közben,
kap-e valamit cserébe.
Hajléktalan lakta magát a zenébe,
mert amíg az szólt,
talán mégis otthon volt.
- még mindig maradok -
Hallgatok… hallgatom
ahogy az olcsó gitáron,
tékozlón gazdagok az akkordok.
Nézek… de nem le,
mert csak az ujjak koszosak,
de a hangjegyek, tisztán szólnak.
Egy apró szünet közben,
most először észrevett engem,
vágatlan, szürke hajszálai közt,
csak a szemével, rám nevetett.
Tekintete, egy jelentéktelen pillanatra
a sapkára tévedt, de aztán rögtön el-
szégyellte magát amiatt, amit tett.
Újra a gitárra hajolt
és ismét láthatatlan lett.
A tolmács újra szólt,
de nekem többet jelentett
a szünet.