Dellamama blogja

Álmaimban képek kergetőznek,
búcsút intek már a hegytetőnek.
Nem vonz a csúcs, a bércek vadonja,
árnyas völgyben járok, botladozva.
 
Utam végén még pislákol a fény,
erőm elhagyott, fogytán a remény.
Csontomban érzem a zord időket,
a tél keze már ajtómon zörget.
 
Ködbe bújva eltűnik a zenit
felhő szórja didergő cseppjeit.
Fa füstjét pipálja ház kéménye,
a bíbor ég átvált feketébe.

Panaszkodna Ő, de vajon kinek mondja,
sóhaját elnyeli az őszi fa lombja.
A nagyvilág zaja zavarja, ingerli,
a hazug politika már nem érdekli.
 
Lába görcsbe rándul, feje néha szédül,
tükörarca öreg, napról-napra vénül.
A betegségtől retteg, a magánytól fél,
útja végén totyog, csak óvatosan lép .
 
Nyugdíjas ebédjét sós könnye hígítja,
közeleg a hideg tél és nincs tűzifa.
Kérdezi vajon jobb lesz talán odaát,
fáradt teste néha kívánja a halált.

              ***
Lassacskán sápadnak a lenyugvó fények,
de míg dolgod van itt, nem hagy el a lélek.
Talán nem olyan sötét a festett jövő.
ÉLJ! Tiéd lehet még a maradék idő!


/Bátyámnak ajánlom/

Átmentem sokszor az országhatáron,
velem jött rám szakadt fájó magányom.
Nincsen már új cél mi vágyamat átfon,
de maradt szívem rejtekén egy álom.
 
Gondosan szervezett hazugság mögött,
fény világítson az igazság fölött.
Az emberiség vesse le a közönyt,
legyen végre béke a népek között.
 
A te vallásod más, más az Istened,
a főparancs számít ez a szeretet.
Isten nevében gyilkolni nem lehet,
pokol vár, ha a parancsot megszeged!

Álmosan nyújtózik a reggel,
tej ködben úsznak a völgyek
Napfényét rejti felhő lepel
az ég szeme esőt könnyez.
 
A nyár ízeit nem érzem már,
felidézek szép napokat.
Színeit elveszti a határ,
szél reptet virágszirmokat 
 
Emlékké lesznek utazások
bágyatag, álmos a nappal.
Már én is hervatag ősz vagyok.
Leszek tél fehér hajammal?

Keseregni, búsulni nincs okod,