Dellamama blogja

Csak attól fél, hogy eltapossák,
él a Földön, mint apró kis bogár,
közönnyel hagyja sorsát áramlani,
nem tudja a bántást hárítani.
Nem szól, ha kéne a segítség,
száját zárja dacos csökönyösség.

Remete létben tengődik egyedül,
társtalan magányban szíve elhidegül.
Nem búcsúznak tőle sötét ünneplőben,
porhamva elszáll a végtelen időben.

Hirtelen fejét adta a poétaságra,

Az éj sötétje szétszakad,
harsány-sárgán kél a Nap.
Égre lobban fel a fény,
ablakot tár a remény.

Szép álmokat kergetek,
pillám ébred, megremeg.
Tóba ér az égi kék,
nyár illatot hoz a szél.

Nyújtózik a két karom,
elfeledem bánatom.
Újra bizserget a lét,
lám az élet mégis szép.

Július nyárba öltözött,
arany Nap fejem fölött.
fényét szórja gazdagon,
ébreszt kora hajnalon.

Szobámba zárt a délelőtt,
sötét felhő nagyra nőtt.
A szél fák hajába kap
hirtelen megszökött a Nap

Ő fentről nézte az esőt
terelgette a felhőt.
Már újra szórja sugarát,
felszárítja a határt.

Útja az estébe futott,
tőlünk el sem búcsúzott.
A Nap nyugatra költözött
ott most kelni látják őt.

Forr a levegő, sárgul a határ,