Dellamama blogja

Bágyatag csönd ül rajtam, néma a szám,

A sütemény illat elszált a szobából,
tűlevelek peregnek a fenyőfáról.
Karácsony fénye pislákol a sötétben,
a szeretet kihűl emberek szívében.
 
Az ünnep zenéje lassacskán elhallgat, 
ismét visszatér a hétköznapi holnap.
A jövő évre kinyílik egy vak-ablak,
az ember bízik, remél, de csak találgat.
 
Látszat boldogságot hazudunk magunknak,
ajándékkal hódolunk hamis Mammonnak.
Csak úgy várhatjuk az új évtől a csodát,
ha az ember is megváltoztatja magát.

Színes fény-füzérek sora
a város szennyét túlragyogja.
A csillogó varázsszőnyeg,
eltakarja a szegénységet.
 
Szmog köd leng a körút felett,
füst gáz fojtja az embereket.
Hamar villamosra ülök,
a nagyvárosból menekülök,
 
Hegyen lakom, hazaérek,
hogy itt élhetek hálát érzek.
Az égen millió csillag,
mint apró gyertyák pislákolnak.
 
Lelkek ők, kik régen éltek,
úgy érzem, most is engem néznek.
Hiányoznak advent táján,
nem jöhetnek, hiába várnám.

Lelkük él a mennyországban,
boldogok Isten világában,
ahol már álmomban jártam,
lebegnek csillagóceánban.

Eszembe jutnak zord telek, 
akkor voltam kisgyerek. 
Anyámé volt a nagykabát, 
rám adta ne fázzak át. 
 
Túl messze volt az iskolám, 
beázott a kis-csizmám. 
Ha haza értem délután, 
hideg szoba várt reám.
 
Anyám mondta háború van,
éheznek, fáznak sokan.
Jégvirág nyilt ablakunkban,
tavaszról álmodoztam.
 
Egy jó szomszédunk fát hozott 
apám gyújtóst aprított. 
A vaskályha fel- felizzott, 
meleget alig adott. 
 
Ma ha otthonomba térek 
teljes a komfortérzet. 
Régi telet felidézek 
édes meleget érzek.

Ablakom szemén át nézem a tájat,
a szél kopaszra nyírta a fákat.
Kiüresedtek bennem a vágyak,
átadtam magam a szomorúságnak.
 
Várnék valakit, vagy valamit nagyon,
egy ideje saját kezem fogom.
Szenvedője vagyok életemnek,
selymes- szépet csak a múltról mesélek.
 
Még akkor is ha nem történik semmi.
a dolgokat át kéne színezni.
Fotelmagányomból ki kell lépnem,
kopog a Megváltó be kell engednem.