DavidMercedesz blogja

A hit, hogy  már megbocsátottam olykor téves. Azért téves, mert mindig az öröm, az a pillanatnyi kedves öröm, azzá teszi az ellenem elkövetett bűnt. Tehát Megbocsátássá teszi, vagyis valami hasonlóvá. Talán csak  kisminkeli. Eltakarja, de lekopik, van mikor pillanatok alatt.  De általában addig tartós a sminklátszat, amíg egy újabb gyorsan ki hányt gondolat fizikai létre nem hozza a bűn emlékét. A gondolat gyertyát gyújt neki, szónoklatot mond a megbocsàtásért, s mikor kitaszított a szirt legszélső peremére, ott hagy. Ott hogy a haragban, az igazságtalanság érzetben, magányban. 

— Hagyj békén! - kérem.

Aztán majd ha hagytál, mondani képes lehet egy valamirevaló ember, mert emésztett, nem forrón heves sétába kezd miután megette a gondolatot. Mi könnyebb volna hosszú emésztés nélkül újra étkezésbe kezdeni. Így van ez, benne a magányos megbocsátás, amely az átalakuló fizika legmagasztosabb, leghosszabb megélése. Csak azért mert ez én napomon nem én voltam. Mert az én napomon, nem mi voltunk én értem. Az egó által uralt lény bejegyzése 2020 bolt, 24 evesen. Utolsó gyermekibb évében járva, első felnőtt éve elott. 

Megváltozott érintés.

Miként nyúltam hozzá eddig bárkihez, aki nem Ő volt? 

Egymásnak teremtésünket ha mindeketten éljük, akkor az valós?

Úgy egy hónapja kezdtem el változni. 

Úgy fél hónapja ismertem meg valakit, szerelmes lettem belé, szenvedélyesen. Illetve, újra ismertem, mert már találkoztam vele. Nagyon szép volt régen, nem azért mert a testi elvárásaimnak is megfelelő volt. Azért volt szép, mert öröme volt még az élet sikertelenségében is. Valami gyönyörű sárgás fény vette körül, a szeme pedig mindig csillogott. Nemrég mikor újra találkoztunk, vágyakozni kezdtem iránta, még mindig szép volt. Minden téren szeretni akartam lényét. Megcsókoltam volna, de nem tehettem. Megérintettem volna, de nem tehettem, köddé vált. Az illata édes volt, édes narancs. Keveset beszél, ha találkozunk inkább csak hallgat. A jelenlétében nem vagyok bőbeszédű, hisz mindent tud. Csendben, egymással szemben, ketten. Én sírok, mindig csak sírok ha eljön hozzám, talán erőszakos is, hogy jöjjön vissza hozzám, ő pedig némán ölel csak. Egyszer azt mondta: 

—  Hiányoztál, elfelejtettél oly sok időre, hogy alig emlékeztem reád. Belőled lettem, és a feledés mély rétegének sivár felszínén vártam, gyere. Amikor elindultál értem, hallottam első felém megtett lépésed hangját, az első lélegzeted mély és keserves kilégzését. Mikor úton voltál felém, izgatottam vártam, hogy újra lássalak. Mikor megérkeztél hozzám, alig akartam elhinni, hogy ezzé lettél. Ez, a nehézkes, fáradt-szemű, boldogtalan. Ez, a fényétől megfosztott, lélektört, gyenge -kissé beteg testbe ragadt gyémánt. Elmondtad, mindened megvan, és hogy menjek vissza, azonnal akartad. Türelmetlen természeted nem hagyta, hogy megértsd: nem mehetek. Várnod kell, időnként megjelenek, ha elég csendes vagy, ha elég tiszta vagy. Akkor csókolhatsz meg, mikor visszaköltözöm beléd. Időt. Megbántottál és elhagytál, itthagytál engem. Itthagytad magadat, érted? Elvesztetted magadat. 

Ő volt, az én egyetlen igazi kincsem, a Fényem. Mely szememben gyönyörű vissztükröt adott a világnak. Annak ppozitív, s negatív aspektusának. És őszinte, szerelemmel borult testembe, minden helyet kitöltve. 

Úgy fél hónapja találkooztunk újra, úgy fél hónapja ismertem meg újra, azóta csak rá tudok gondolni, csak arra, hogy mindent megtennék, hogy csókjával bennem lakjon, úgy örökre.

Ötödik napja húzunk életszerű fonálon közös gondolatot. Minthogy már egészen két hónapja látom először a szemedet. 

Reményem szemedben tükröződik:- a szeretetre. 

Lerongyolt az alsószomszéd, ugyanis hangos a mosógép amit használok. Megértem, mert negyven éves. Nem mos túl szépen, sem hatékonyan. '90-es gyerek lévén még tudhatom, milyen mikor a mosógép két métert ugrál. A koromleliek tudják, a későbbiek aligha. Soha többé nem teszek be mosást ebbe az ócska gépbe, melegítőben csattogok el töménytelen mennyiségű ruhámmal a mosodába. De mindemellett elgondolkodtató, hogy az elmúlt negyven év után ez a 'szar' működik. Az övéké - mármint az alsó szomszédé - új, hipi-szupi gépe 5 év múlva gatya lesz. Régen nem fizették le a mérnököket, hogy ostobát játszanak az asztalnál. Nehezen hiszem, hogy párja lesz az enyémnek. Kinek kéne panaszt tennem? A főbérlőmnek? Hogy ezt inkább antikolni kéne és múzeumba tenni? Vagy tegyek panaszt, hogy ebben a hangyabolyszerű építménybe amibe kényszerülök, vékonyak a falak? Nem-nem, nem vagyok panasztevő, békés lélek vagyok. Inkább elmegyek és a kulcsomat átadom a következőnek, aki majd panaszt tesz. Majd nem fukarkodik tovább a kedves főbérlő. Inkább kidobok a kukába egy százast, hogy aki válogatja a szemetet a telepen a szalagról, örömet érezzen.

2018-ban Budapesten írtam