DavidMercedesz blogja

A hit, hogy  már megbocsátottam olykor téves. Azért téves, mert mindig az öröm, az a pillanatnyi kedves öröm, azzá teszi az ellenem elkövetett bűnt. Tehát Megbocsátássá teszi, vagyis valami hasonlóvá. Talán csak  kisminkeli. Eltakarja, de lekopik, van mikor pillanatok alatt.  De általában addig tartós a sminklátszat, amíg egy újabb gyorsan ki hányt gondolat fizikai létre nem hozza a bűn emlékét. A gondolat gyertyát gyújt neki, szónoklatot mond a megbocsàtásért, s mikor kitaszított a szirt legszélső peremére, ott hagy. Ott hogy a haragban, az igazságtalanság érzetben, magányban. 

— Hagyj békén! - kérem.

Aztán majd ha hagytál, mondani képes lehet egy valamirevaló ember, mert emésztett, nem forrón heves sétába kezd miután megette a gondolatot. Mi könnyebb volna hosszú emésztés nélkül újra étkezésbe kezdeni. Így van ez, benne a magányos megbocsátás, amely az átalakuló fizika legmagasztosabb, leghosszabb megélése. Csak azért mert ez én napomon nem én voltam. Mert az én napomon, nem mi voltunk én értem. Az egó által uralt lény bejegyzése 2020 bolt, 24 evesen. Utolsó gyermekibb évében járva, első felnőtt éve elott. 

Túl sokat mutat! De, nagyon szép csaj. Szép nagy szeme kék, vékony hosszú keze, gyönyörű a melle, kerek de vékony feneke, hosszú szőke haja, vastag ajka, vékony dereka, lapos hasa. Az illata szerintem jó, szerintem a bőre is puha...fixen. Magyar, de csak a szossölben látom. Úgy tűnik sok a barátja. Boldog.

Jó kiírásai vannak, kreatív! Négyszázhetven poszt, négyszáz negyven belőle: arc,mell,has, hosszúcomb. 

Valójában annyira tökéletes, stílus: a legnagyobb vintidzs, a legjobb imidzs. 

Te jó ég, az élen jár sminkben is! Kiderült, modell ingyen is. Van fotós barátja.  A képei annyira jók, hogy minimum a szeretőim fele kedveli a bikinis képeket. Nyilvános a profil, nyilvánvaló. De, nagyon szép csaj! Alap, hogy minden megvan, imádja az életet- ezért láttat. 

Nyugi, Neki sokkal jobb, több mindene van, mint nekem vagy neked. - az instagrammon

Naív kis gyermek..

Azt hiszed átverhetsz,

Szelíd bárány vagy a nyájból, 

az a fehér, ott, nagyjából

az összes fekete között.

Na, látod már, ott a kos mögött?

Gondolod te egyáltalán fehérségben, 

hogy szokásaid különözbe a feketéktől bármiben?

Naív kis gyermek,

Szelid kis szavaid, 

alig hiszed magad is.

Nem bírnám ki nevetés nélkül,

ha ilyen hiszékeny volnék.

Színjátszóban tanulok

Körülbelül majdnem, huszonnégy éve.

Jól játszom, már felkértek az életre.

A színműre sem jelentkeztem, 

a szerepekért magam szeretek fizetni.

Különböző árakat, kinek, mennyi,

mit játszom, hol.   

Épp a hithű szerelmest játszom,

nagy beleéléssel,

nyilván a hangomban itt van a kedvességkényszer.

Ugyanis azt olvasom a forgatókönyv második lapján,

- kedvesség nélkül nincs szerelem Babám.

Tanultam még, hogy amibe belekezdesz végig kell vinni,

Elélni most a maskarában, meg jól elhinni.

- jé, milyen igazi. - kiált fel szoruló gyomrom tőle, 

hol jó, van, hogy meg összehányom magam tőle.

De ma nem megy, a munka,

pár napot, néha napokat kihagynék,

beteget jelentenék.

Így basztam el végül a pályaválasztást.

Itt nincs szabadnap.

Na de mindegy, mert makacs akaratomat

megkeményedett arcomat,

számból a savakat, 

kibüfögöm pokoli-angyalian,

és kérek egy olyat:

— Játszuk újra a szitukat

Megváltozott érintés.

Miként nyúltam hozzá eddig bárkihez, aki nem Ő volt? 

Egymásnak teremtésünket ha mindeketten éljük, akkor az valós?

Úgy egy hónapja kezdtem el változni. 

Úgy fél hónapja ismertem meg valakit, szerelmes lettem belé, szenvedélyesen. Illetve, újra ismertem, mert már találkoztam vele. Nagyon szép volt régen, nem azért mert a testi elvárásaimnak is megfelelő volt. Azért volt szép, mert öröme volt még az élet sikertelenségében is. Valami gyönyörű sárgás fény vette körül, a szeme pedig mindig csillogott. Nemrég mikor újra találkoztunk, vágyakozni kezdtem iránta, még mindig szép volt. Minden téren szeretni akartam lényét. Megcsókoltam volna, de nem tehettem. Megérintettem volna, de nem tehettem, köddé vált. Az illata édes volt, édes narancs. Keveset beszél, ha találkozunk inkább csak hallgat. A jelenlétében nem vagyok bőbeszédű, hisz mindent tud. Csendben, egymással szemben, ketten. Én sírok, mindig csak sírok ha eljön hozzám, talán erőszakos is, hogy jöjjön vissza hozzám, ő pedig némán ölel csak. Egyszer azt mondta: 

—  Hiányoztál, elfelejtettél oly sok időre, hogy alig emlékeztem reád. Belőled lettem, és a feledés mély rétegének sivár felszínén vártam, gyere. Amikor elindultál értem, hallottam első felém megtett lépésed hangját, az első lélegzeted mély és keserves kilégzését. Mikor úton voltál felém, izgatottam vártam, hogy újra lássalak. Mikor megérkeztél hozzám, alig akartam elhinni, hogy ezzé lettél. Ez, a nehézkes, fáradt-szemű, boldogtalan. Ez, a fényétől megfosztott, lélektört, gyenge -kissé beteg testbe ragadt gyémánt. Elmondtad, mindened megvan, és hogy menjek vissza, azonnal akartad. Türelmetlen természeted nem hagyta, hogy megértsd: nem mehetek. Várnod kell, időnként megjelenek, ha elég csendes vagy, ha elég tiszta vagy. Akkor csókolhatsz meg, mikor visszaköltözöm beléd. Időt. Megbántottál és elhagytál, itthagytál engem. Itthagytad magadat, érted? Elvesztetted magadat. 

Ő volt, az én egyetlen igazi kincsem, a Fényem. Mely szememben gyönyörű vissztükröt adott a világnak. Annak ppozitív, s negatív aspektusának. És őszinte, szerelemmel borult testembe, minden helyet kitöltve. 

Úgy fél hónapja találkooztunk újra, úgy fél hónapja ismertem meg újra, azóta csak rá tudok gondolni, csak arra, hogy mindent megtennék, hogy csókjával bennem lakjon, úgy örökre.

Minden nappal közelebb ülök a tükörhöz. Ki vagyok?