..És mikorra 29x megkerültem a Napot..

David89•  2019. február 26. 18:18

Írtam egy verset gondolatban

Írtam egy verset gondolatban arról, hogy mit is hagytál itt.

Amit csak lehetett, felsoroltam.

Körültekintően és precízen, szépen, sorban.

Aztán, mikor az utolsó sor végére értem, egyszerre megtorpantam.

Belém hasított a felismerés, és ott és akkor végre megértettem:

Te nem a versben felsoroltakat hagytad itt, hanem engem.

 

Engem és lényemben azt a megfoghatatlan,

érző és lélegző, leírhatatlan valamit,

ami minduntalan önzetlen arra késztetett, hogy..

Szavakba öntselek.

Hogy megőrizzelek.

Hogy dalba szőjelek és elénekeljelek.

 

Hogy virágot hozzak neked,

és nem csak akkor, ha veszekedtem veled.

Hogy megcsókoljalak itt és ott, akkor is,

ha haragszom, vagy épp túl makacs vagyok.

Hogy szakadó esőben eléd menjek,

mikor az ernyődet itthon felejtetted.

 

Hogy felpumpáljam a biciklidet,

ha az útközben eleresztett,

hogy enni, inni hozzak neked, amikor ezt kéred.

Hogy fürdővizet engedjek neked, vigyázva,

hogy forrót és ne csak kéz-meleget.

Hogy aggódjak, ha "már réges-rég itthon kellene lenned".

 

Hogy egy fárasztó nap után kimossak,

vagy épp megfőzzek helyetted,

hogy ápoljalak, mikor betegen fekszel.

Hogy megmasszírozzalak és simogassalak,

mikor fáj a hátad vagy a fejed.

Hogy betakarjalak, hogy meg ne fázz,

S ha megbántottál, akkor is megbocsássak neked.

 

Hogy olykor féltékeny legyek,

hogy mérgemben kiabáljak veled,

majd még büszkeségem ellenére is azt mondjam:

"Sajnálom. Bocsáss meg, kérlek."

Hogy még magamat is legyőzzem érted.

Hogy csak akkor aludjak el,

ha már jó éjt kívántam neked.

 

Hogy fából nyakláncot faragjak neked,

majd mielőtt összeragasztanám,

benne egy gyűrűt elrejtsek.

Egy gyűrűt, ami épp a méreted.

Aminek létezését még csak nem is sejted.

És, hogy meglepődsz majd, ha azt mondom:

"A nyakláncod.. törd csak ketté, kérlek."

 

Hogy átemeljelek a küszöbön,

miután kimondtuk hogy..

Vagyis, hogy... Nem, mert ez nem történt meg.

Át én nem emelhettelek, mert.. elmentél.

Elmentél és nem hagytál mást, csak..

Engem.

Engem és a betöltetlen űrt, bennem és körülöttem.

 

De az űrön kívül hagytál még valami mást.

Valamit, ami úgy hiszem, napról napra tart engem életben.

Valamit, ami megfoghatatlan. Ami érző és lélegző..

Amiért én erre világra embertestet növesztvén megszülettem..

Valamit, minek neve nem más: Szerelem.

Bárcsak tudnám, miként tudsz élni nélkülem,

ha nekem nem megy,

ha nélküled én nem élek, pusztán létezem.

David89•  2019. február 17. 00:44

Mifelénk

 

Mifelénk

 

Mifelénk éjszakánként csahos kutyák helyett gombolyaglelkű gubancemberek kóborolnak az utcákon.

Az utak, sorok, sikátorok madártávlatból apró vérereknek tűnnek, amik sűrűn behálózzák a panelrengeteg fakó, rideg és komor acél, kő és üveg testének szöveteit.

Jómagam nem ezen emberek közül való vagyok.

Nem egy vagyok a sok közül, inkább sok közül az egyetlen.

Bár annak hangzik, ez nem mindig kiváltság.

 

Közel hat éve nem áztam el.

No, nem úgy, hogy nem rúgtam be, mert hát azért ünnepekkor, vagy vacsora mell néha meg-megiszom egy jó pohár vörösbort.

Úgy értem, ha utazom, vagy csak el kell menjek valahová otthonról, mikor az idő esőre áll, csak akkor kezd el szakadni, mikor már védett helyen vagyok.

Mikor dolgom végeztével tova vagy hazaindulnék, az eső akkorra ismét eláll, és csak akkor kezd el újra esni, ha már célhoz értem.

Nem emlékszem pontosan melyik napon kezdődött, csak azt tudom, hogy ennek már lassan hat éve.

Egyszer csak feltűnt, hogy még esernyőm sincs.

Nemrégiben viccből még fogadtam is egy kolléganőmmel, aki kerékpárral jár dolgozni, abban, hogy hazafelé nem fog elázni. Persze tudtam, hogy mialatt hazaért, ez alatt én magam is odakint leszek. Megérte, hisz nyertem egy csokit.

 

A sötétben gyakorta, ha egy utcalámpa mellé érek, az lekapcsol. Sorában egymaga.

Megesik olyakor az is, hogy ez épp fordítva történik és a lámpasor egyetlen tagja felkapcsol, ha mellé érek. Habár, ez ritkábban fordul elő.

Egyszer tettem egy próbát.

Mikor mellette lépdeltem el, egy utcalámpa fénye kialudt. Kíváncsiságból kinéztem magamnak egy másikat, kicsit messzebb, majd elindultam felé.

Mikor mellé léptem, az ugyancsak kialudt, mialatt az összes többi lámpa továbbra is fényárral töltötte meg az utcákat.

Régebben azt gondoltam, a dolognak a gondolataimhoz lehet valami köze, de ma már úgy hiszem, inkább a pillanatnyi hangulatom lehet a kulcs.

Vagy, csak a véletlen tréfálkozik velem rendszeresen. Nem tudom.

 

Igaz, sötétedés után ki, csak olykor mozdulok.

Habár, mostanság igyekszem egyre gyakrabban megtenni ezt.

Hétvégente, ha szabadidőm engedi, lesétálok a tóhoz. Rendszerint naplementekor, évszaktól független.

Ilyenkor a sziget és a tópart között megfeszülő híd közepén megállva a távolba merengek hosszú percekig, kémlelve a csodát, amit ember és a természet ereje együttesen alkot, mialatt a fák lombjai mögött lassan eltűnik a Nap. Mindeközben többnyire terveimet, álmaimat szövögetem vagy gondjaimmal viaskodom. Szerencsére, mire teljesen besötétedik, általában felülkerekedem rajtuk és gondjaim tovatűnnek, míg álmaim beteljesülni látszanak.

A híd közepén állva gyakran eszembe jut, hogy integetek a messzeségnek, hátha az, vagy valaki a távolban úgy dönt, hogy visszainteget.

De mi van, ha felsülök? Ha az emberek, akik a tóparton futnak, kutyát sétáltatnak, bolondnak néznek, mert senki nem integetett nekem vissza.

És van, ha valaki visszainteget? Onnantól hogyan tovább?

Lendítésekkel jelezzük majd egymásnak, hogy találkozzunk a híd lábánál?

.....

Hányszor jutott eszembe ez a gondolat és mégis, még sohasem integettem.

Féltem, hogy abban, akivel aztán a híd lábánál találkozom, majd magamra ismerek.

De mi van, ha társra lelek benne?

Még az is lehet…

És akkor már kettőnknek nem kéne esernyő többé, és kettőnket tréfálnának meg az utcalámpák esténként. 


2019.02.17.

David89•  2019. február 10. 00:48

Eszmélet, kíváncsiság, letargia, mellébeszélés.

Eszmélet, kíváncsiság, letargia, mellébeszélés.


Eszmélet. J.A. számomra tán legkedvesebb verse.
Sorai közt ott rejlik "A minden", úgy hiszem.
Minden a létről. Múltról, mostról, jelenről.
És miről azt gondolom, e sorok közül
szándékkal vagy véletlen kimaradt,
azt megírni én magam igyekszem, 
ha az út olykor úgy dönt, időt is ad.

Sosem volt kenyerem a mellébeszélés,
Így, ezt itt és most sem teszem.
Gondolatkísérlet indul.
Három, kettő, egy:

Mit is tehetnék, ha hajt a kíváncsiság,
a "képes vagyok e még"?
Mit tehetnék, ha hajt bizony,
és épp úgy hajt, akár nap mint nap űz a "menekülhetnék".
Tollat ragadok hát!
Igyekezvén kiírni magamból, mind azt, mi bánt.
Meg talán, majd ekképp könnyebbülök.

Volt, hogy írtam szépeket. 
Színeket, álmokat és meséket.
Emlékszem, még serdülő koromban..
Ó, milyen szerelmes is voltam!
(Rövid versre vágyom, így e gondolatot most rövidre zárom.)
A régi szerelmekből mára szinte semmi sem maradt, 
Csak néhány emlék, mi a papíron még olykor-olykor nyomot hagy.
Meg pár sor, mi úgy hiszem, az Eszméletből kimaradt.

A vers egészül, jómagam eszmélek:
Ez elhagyott, az elveszett, 
ez kimaradt, az megmaradt,
de mi az, ami itt maradt?
A depresszió, a letargia,
a "Magam vagyok, ahogy maga volt Attila".

De még bízom.
Még bízom, ha egyszer elveszem,
el, mint ő tette, majd nem úgy veszem.
Naphosszat kutatok gyógyír után a sötétben.
A gyógyír után, melynek neve: szerelem.
A sötétben kutatok és álmomban ott..
Szárszón,
vonatokat kémlelvén a messzeségben.

2018.02.10.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom